Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Találkozók

1943 nyarán Charkovban. Balról : Tóth Gyula szakaszvezető lövész, Csapó Béla törzsőrmester pilóta, Lakos Ferenc hadnagy megfigyelő. A század "Pegazus" jelvénye jól látható a motorburkolaton.

(v. Suttay Koppány János gyűjteményéből.)

melléje pedig a gép pilótája által kívánt nevet. Gépem, az FO-53-as lajstromjeles, feleségem után a "Margit" nevet viselte. Személyzete : Lévay Pál főhadnagy megfigyelő, Suttay Koppány János őrmester pilóta és Tarpataki Tihamér szakaszvezető rádiós lövész. Tihamér csak rövid ideig volt velünk, mert súlyos májbántalmai miatt kórházba utalták.

Charkov térségében számos bevetést hajtottunk végre, miközben sok harci tevékenység szemtanúi lehettünk. Bevetéseink alkalmával sokszor találkoztunk ellenséges elhárító vadászokkal és persze légvédelmi tűzben is volt bőven részünk. Nem sikerült mindig simán hazajutni. Az orosz légvédelem elsőrangú volt, sok találatot kaptunk tőlük. Az ügyes és éber gépszemélyzet azonban észrevette az elhárítólövegek torkolattűzét, s a lövedék pályájának megítélése alapján — ha kellett — a pilóta időben kitérő manővert hajtott végre. Persze ez a megfigyelés sokszor illuzórikus volt, mert a "megcélzott" személyzet a kilőtt lövedék röppá-lyájának első szakaszában mindig azt hitte, hogy a lö-vedék egyenesen a gépnek tart. Az utolsó pillanat tö-redékében aztán hirtelen elhajlott a pálya és a lövedék a gép közelében robbant ugyan, de legtöbbször a szét-robbanó repeszek sem találtak. A kilövéstől számított néhány pillanaton belül megjelentek a jólismert légvédelmi pamacsok pár méter átmérőjű füstgömbök for-májában. Volt azonban úgy, hogy a géptől távolabb robbanó is komoly veszélyt jelentett.

Ha iránya és idő-zítése jó volt, a szétrobbant gránát ereje megdobta a gépet, ami arra is figyelmeztetett, hogy a széthulló gránát-szilánkok ernyőjében vagyunk. Sok esetben jól lehetett hallani a szilánkok vijjogó hangját és gépbe-csapódá-suk fémes koppanását.

A FW. 189-be vagy egy RB-20/30 — 20 cm fókusztávolságú —, vagy egy RB-50/30 — 50 cm. fókusztávlságú sorozatfelvevő kamera volt beépíthető. Előbbit a kis méretarányú fényképek (4000 m magasságból készítve 1:20,000 méretarányú), utóbbit pedig célfényképek (ugyanabból a magasságból 1:8,000 méretarányú) készítésére használtuk. A sorozatfelvevő kamerák alkalmazásának természetesen határt szabott a repülési magasság is: 2,000 m repülési magasság alatt már csak egész kis sebesség mellett lehetett elfogadhatóan éles felvételt készítem. A kis sebesség pedig ily kis magasságban kész öngyilkosság volt, mert mind az elhárító vadászoknak, mind pedig a légvédelmi tüzéreknek "hálás" célpontot nyújtottunk.

A fentiekből következik, hogy a légi fényképeknek a földi erők által igényelt méretaránya szerint különböző magasságokban repülve kellett azokat elkészíteni. A fényképezés alatt a repülési magasságot, sebességet és a gép vízszintes helyzetét a legpontosabban kellett tartani, amiből természetesen az is következik, hogy sorozatfelvételek készítésénél a pontos iránytartás is elengedhetetlen követelmény volt. Mondanom sem kell, hogy jól használható légifényképeket csakis a fent leírt repüléssel lehetett készíteni. Sorozatfelvételek készítésénél 60%-os hosszfedéssel, területfényképezésnél pedig 30%-os oldalfedéssel (ennyivel kellett fednie a következő sornak az előzőt) dolgoztunk. Per-Simitovka, 1943. augusztus 7-én.

A századparancsnok, Telbisz Imre százados "Ica" nevű FO-57 lajstromjelű gépét javítják egy győztes légiharc után. (Szerző gyűjteményéből.)

164