Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Tanyasi: Barangolás a múltban
várta a "rövid időre" távozott századost, aki még másnap sem került elő. így aztán nyilvánvalóvá vált, hogy itt valami turpisság van a dolog hátterében. Hát így került Lajos bá' 1938 nyarán Szombathelyre. Háry "Tata", aki akkor a Légierők parancsnoka volt és olyan ember, aki egy repülőre sem tudott tartósan haragudni — néhány hét múlva felhívta a szombathelyi reptérparancsnokot és megkérdezte: Javul-e már Buday Lajos ? — ő nem, de Gersy János erősen romlik — volt a meghökkentő válasz. így aztán Lajos bá' még '39-ben is velünk bridzsezett, vagy tarokkozott, az általam most gondolatban újjáépített kaszinóban. A parancsnoki épület felidézésével még nem ért véget a múltban való kotorászás szívet melegítő érzése, mert ott volt szemben a kockaköves út másik oldala is, ahol az előbb egyszerűen csak szigorúnak bemutatott Waldemár Úr nevelte két kedves kis őzikéjét, melyeket magasabb beosztásba való helyezésekor ránk hagyományozott. Előbb azonban a kistiszti épület körül elterülő füves, ligetes területből kihasított egy darabot, azt magas faléckerítéssel körülvetette és kicsi faházat építtetett oda itatóvályúval a szomszédságában az őzikék részére. Ebből a tettéből is kitűnik, hogy nem volt Waldemár Úr hidegszívű ember, csupán a ferencjózsefi időkből ittmaradt kemény katona. Humora is volt, még akkor is, ha ez a humor olykor kicsit fanyar volt. Az ifjú repülőnövendék számára pirosbetűs ünnep volt az, amikor oktatója jelentette, hogy tanítványa kész az egyedülrepülésre. Ilyenkor Waldemár Úr — akkor még ezredes — beleült a mindannyiunk számára csodamasinának tartott "Hungária" nevet viselő gépmadár első ülésébe és elmaradhatatlan nádpálcájával intett a boldog, de az izgalomtól nedves tenyerű ifjú sasnak, hogy kövesse őt megméretésre a gép hátsó ülésébe. Gosztonyi Saru is megélte ezt a napot, de Waldemár Úr nem hívta őt rögtön kontrollra. Eltelt egy hét, talán több is és Saru felborzolt idegekkel hiába várta azt a bizonyos megváltó pálcaintést. Egyszer mégis csak Sarura nézett a Nagyhatalmú Úr, ő pedig mint egy bolha, ugrott talpra és vágta magát haptákba parancsnoka előtt. — Gosztonyi Úr ! — szólt az ezredes úr így, mert ő mindenkit urazott — hozza ide a segélykocsiban hagyott nádpálcámat! Saru nem ment, hanem sugárzó arccal repült a kért fontos szerszámért. — Köszönöm ! — mondta hamiskás mosollyal a szemében az ezredes úr — és most visszaülhet Gosztonyi úr a helyére ! Néhány perc elteltével azért a kegyetlennek látszó parancsnok, az előbbi huncut mosollyal a szeme sarkában, intett nádpálcájával a már végkép lelombozódott Sarunak, aki — feledve az előző keserű napokat — tagja lett az egyedülrepülők boldog társaságának. A Budapestről érkezett utas szeme most az őzikék szomszédságában elterülő füves, ligetes térség felé fordult, ahol a kistiszti földszintes épülete állt valamikor. A múltban bóklászó lélek benépesítette azt is azokkal a jókomákkal, akik közül ma már csak kevesen élnek. Látja a mindig komoly Tevely Atyácskát, aki a szenior volt közöttünk, hiszen már 1905-ben látta meg a napvilágot. Ül nyugágyában, az egyik terebélyes fa árnyékában és olvas, mint mindig. Látja a csendes, jómodorú Nemeskéry Jánost, a mindig vidám Igaz Dzsigit és Jászay Öreget, kik a napon sütkéreznek és csukott szemükkel a Kedvesüket idézik meg a messzeségből; Kosztolányi Burnuszt, aki talán híres költőrokonának mondókáján tűnődik, bár ő nem volt egy költői lény. Látja Pelikánt, alias Bánhidi Palit, a bejárati lépcsőn ülve sörétes puskáját tisztogatja nagy buzgalommal, miközben feltűnik a víztorony irányából közeledő Horváth Dromi. Rangidős volt ő a kistiszti lakói között és csak azért lakott velünk az olcsóbérű kisházban, mert nősülésről álmodozott és ahhoz szorgalmasan gyűjtögette stafírungját. Pelikán is észrevette Dromit és — mint akit megcsíptek — ugrott fel és tűnt el a kétszemélyes lakosztályok folyósójának homályában, de csak azért, hogy rögtön újra megjelenjék egy vadonatúj "Eden kalappal" a kezében. Hát, mit is akart ő ezzel a fejfedővel ? Fölakasztotta a közlei fa egyik ágára és a kéznél lévő puskájával néhány sörétet küldött a kalap irányába. Azt azonban még csak véletlenül sem sikerült eltalálnia. Közben odaérkezett Dromi és konstatálva Pelikán ügyetlenségét; "Adsza öcsém, nem úgy kell azt!" — szólt az ő jellegzetesen dörmögő hangján — és egyből keresztül lőtte a fán csüngő kalapot, majd diadalmasan körülnézett. Azonban mosollyal keveredett fölényes ábrázata — hallván a jelenlévők hangos kacagását — csakhamar komollyá változott, mert az általa kilyukasztott kalap bizony a stafírungjához tartozott. Szomorú, de nem is volt szüksége Drominak az ominózus kalapra, mert alig néhány nap múlva az igen csak rossz kilátással bíró AVIS masinájával nekiütközött egy ugyancsak leszállni készülő Caproni Ca.101- esnek és annak személyzetével együtt ő is agyonverte magát. Nem tudom, hogy melyik látvány volt a szívfájdítóbb : a tölgyfakoporsókban fekvő jóbarátok, vagy a ravatal mellett álló, még szintén fiatal szülők fájdalomtól meggyötört arca. Ki tudja miért ? ... az az ötletem támadt öreg koromra, már igencsak elfáradt testtel — de nem elfáradt lélekkel —, hogy leutazzam Kőszegre. Most is, mint régen, három kicsi, már kimustrálásra ítélhető kocsiból álló szerelvény döcögött ki szerényen a külső vágányról, a már modernizálódott szombathelyi állomásnak szinte hátat fordítva. Csaknem negyedórára volt szüksége a barátságos hangulatú vonatnak ahhoz, hogy megtegye azt a három kilométernyi utat, mely a régi hu-109
