Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Bánhidi Antal: Hídavatás
De egyszerre csak észrevettem ám mást is: egy, kettő, s mind több foszforcsíkot és pamacsot a gépem körül, amiknek a "forrását" ott lent, a gépágyúk csöveiből kibugyborékoló torkolattüzek jelezték. Egyszerre vége lett a karácsonyi békés hangulatnak, mert egyegy csík szinte kézzel is elérhető közelségben húzott el a gép előtt és mellett. Látva, hogy a tűz a továbbrepülés folyamán nem gyengül, hanem még erősödik, önkéntelenül is úgy ítéltem meg, ezen aligha tudok átjutni. A támadás nagyon váratlanul ért. Persze elábrándoztam, csak a légteret figyeltem, megfeledkezve, hogy a földön is vannak még emberek. A levegőben a hirtelen jött támadás elől, gondolkodási idő céljából nincs mód a visszahúzódásra. Csak kitérni lehet. De ezzel a lassú, lomha, túlterhelt géppel ide-oda cikázni nem lehet, csak visszafordulni! — Visszafordulni ? Önként vállalt feladatból ? Meg aztán "az Önök Budapestjéről van szó !" — Nem, visszafordulni nem lehet. A becsület azt nem engedi ! Tudnom kellett, hogy a vállalásom milyen veszélyek vállalását is jelenti ! Meg aztán — és ezt már higgadtan állapítottam meg —, amíg ezzel a lomha géppel megfordulok, annyi idő alatt talán át is jutok a veszélyes légtéren. Hogy ezt a döntésemet még határozottabban kifejezzem, bekapcsoltam a kormánygépet, az iránytartó robotot és elengedtem a kormányokat. — Nem avatkozom bele a megoldásba, intézze azt a gép maga! De azért arra is számítottam, hogy ha magam kapnék találatot, addig míg másodpilótám, Ónody át nem veszi a gép vezetését, ne maradjon a gép vezetés nélkül, ne menjen át zuhanásba. Vagy ha arra még idő marad, fel lehessen csatolni az ejtőernyőket az ugráshoz. Ettől kezdve tehát a gép a legszabályosabb célrepülést végezte — nyílván a légvédelmi tüzérek örömére. Számukra a magasság ideális volt: 2400 m. Mindezek jelzésére kezem-lábam levettem a kormányokról. Mert volt még egy feladatom : Ónody tanulni jött velem, példát kellett mutatnom neki. Ónody tágra nyitott szemekkel nézett rám. — Látod, ilyen a szállító repülés. A vadászrepülő tombolhat, őrjönghet, minél vadabbul, annál jobb. De a szállítónak tűrni kell tudni, mintha mi sem történne és történhetne. Más lehetősége nincs ! Még ha ledobásra mennénk, kötelékben együtt, akkor együttes tűzerőnkkel védhetnénk egymást és magunkat. De így egymás után, egymástól látástávolságon kívül ? Magadnak kell vállalni a harcot. De a vadul rádcsapó vadászkötelék ellen ugyan mit tehetsz egyetlen gépfegyverrel ? Tűrsz. Ezzel viszont csak mártír lehetsz, de nem hős. Csak sajnálkozást kaphatsz, nem dicsőítést. Az így magamra erőltetett közömbösség közben észre sem vettem, hogy a csíkok gyérültek, majd el is maradtak. Körülnéztem, hogy hol is volt ez a "közjáték" ? — Hát Biatorbágy légterében. A németek talán visszavonuláskor nem robbantották fel a hidat, s a ruszkik most tőlünk féltették ? Hát ez balfogás volt részemről, hogy erre a gyanúsításra alkalmat adtam. Nem rajtam múlott, hogy megúsztuk. — Vastagh, nézze meg, hogy mit csinál Molnár zászlós úr. Ugrásra készen az ajtóban guggol. Szóljon neki : abbahagyhatja. Molnár, mielőtt a MALERT- hez került, tengeri hajókon volt távirász. Onnan hozta magával a "zátonyoktól való iszonyt". Azóta is, hegyek felett, felhőben repülve, ez hatalmába ejti. Elismerem, egy légvédelmi lövedék is lehet olyan veszélyes, mint egy cápa. Közeledve a célhoz, már Budaörs előtt megkezdtem a leereszkedést. A repülőtér felett már csak 1500 m magasan repültem. A MÁVAG hangár mellől még kaptam egy pár üdvözletét, de továbbhaladva ez is elmaradt. Itt volt tehát újból előttem Budapest. Amikor Karácsony első napján elhagytam, nem reméltem ezt a közeli viszontlátást. De csak a házakat, utcákat láttam. Lenéztem a kertemre is. Vajon vigyáz-e reá Bolla bácsi, a kamaraerdei szegényház lakója, aki a háború alatt, míg én oda voltam, kertemben a "gondnoki" tisztet látta el ? De sehol nem látszott az életnek semmi nyoma. Lakatlannak tűnt a levegőből Budapest. Még a kelenföldi állomáson sem volt látható senki sem. Lenéztem Karolina-úti elhagyott lakásomra. Alig pillantottam meg, a szemközti házsor már el is fedte. A Műegyetem. Huszonöt évvel ezelőtt ez lett az új hazám. Keresem a központi épület földszinti 19-es termének, az egykori pilótatanfolyam helyének az ablakát, de a "Sóhajok hídja" elfedi. De látom az udvart, ahol első gépemnek, a "BL”-nek a próbaöszszeszerelését végeztük. Üres. Itt sem látok senkit. Kihalt minden. Hát én is itt csak mint hazajáró lélek bolygok emlékeim felett ? Innen indult él huszonöt évvel ezelőtt repülő pályafutásom. A regényírás szabályai szerint talán most itt fog végződni ? Amint a Műegyetemen túl megláttam a Dunát, örömmel állapítottam meg : a hidak még állnak, a Duna pedig csak gyengén zajlik. De hova tűnt a pesti Dunapart ? ! — Elnyelte a köd ! Mert, nagy megdöbbenésemre, a pesti oldalt vastag, sötétszürke köd borította. A partból is csak a lépcsők látszottak. — Hogy azt a ... ! — fakadtam ki. Hát hiába jöttem ? Hát nem tudta ezt a meteorológusunk ? Pesti helyzetjelentés nélkül indítottak el tizenkilenc gépet, falnak, ködfalnak ? ! De méltatlankodásra nincs idő, mert a gép az ámulattól meg nem állhat. Cselekedni kell! Hogy az előttem indult tizenhét német mit csinált, nem tudom. Csak két visszatérővel találkoztam. De ez nem mérvadó. Vállalom-e a "tojássá" minősítést és hallatlanná teszem Penkert őrnagy szavait! ? : "Az Önök Budapestjéről van szó". — Döntöttem : félredobok minden repülési rendelkezést ! Megtagadok minden légiközlekedési és biztonsági szabályt! Fegyelmezetlen leszek, mint egy kezdő sportrepülő, egy "vadrepülő", aki még nem tanulta meg tapasztalatból, hogy mi a különbség a "lehet" és a "szabad" között. Azaz : azt teszem, amit most helyemben egy meggondolatlan, fegyelmezetlen "tojás" tenne : "jegyet váltok a harmadik osztályra"! A déli összekötő vasúti híd felett lespiráloztam az ívekig, s bebújtam a ködtakaró alá. Mosókonyhába kerültem. December 30-a volt, már lement a nap. Körös-körül a szürke semmiség, alattam az alig világosabb hó. A sínek nem látszottak, nyílván mert napok óta nem járt rajtuk vonat. A talpfákkal, a zúzott kőággyal együtt belepte már a hó. Megszűnt előttem a távolság, a magasság, az idő és az irány érzékelhetősége. Tapintásközeiben a földhöz! — A műszerek ! — ordított rám az eszem. De az életösztön megakasztotta szemgolyóimat. Azok nem tudtak elfordulni a felénk rohanó szürke semmiség merev nézésétől. Jól tették. Mert ekkor megpillantottam a szerencse istennőjének, Fortunának az egyik lábát és megragadtam : távírópózna volt. Aztán a másikat, s a megint következőt! — Micsoda lábak voltak ! Az életemet adtam volna oda — nélkülük. Mert mindent megmutattak : a magasságot és az irányt. Bár a vízszintes helyett a függőlegest, de ez mindegy volt. — Most csak arra kell ügyelnem, hogy ezek a lábak be ne csábítsanak a Keleti pályaudvar felé ! Tulajdonképpen csak a póznák felső részét láttam, az aljuk előlem a földbe, de lehet, hogy csak a hóba tűnt el. Mert a töltés 37
