Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Repülő emlékmorzsák
bal motor húzott, miközben lemaradtunk a köteléktől ellenséges terület felett. Ezután jött az a pillanat, amikor azt hittem : itt a vég. Megjelent mögöttünk hat Airacobra és kört alkotva tűz alá vették sérült gépünket. Védekeztünk, míg lőszerünk ki nem fogyott. Az egyenlőtlen küzdelemben megmcntőnk akadt : egy kövér kumulusz, mely egy ideig a menekülést jelentette számunkra. Amikor kijutottunk a felhőből, az ellenséget már nem láttuk, de a gép személyzete a kiugrást latolgatta, mert a jobboldali benzintartálynál vastag tüzcsóva tört elő. Közöltem a személyzettel, hogy amint saját terület fölé érünk, hasraszállok, készüljenek fel erre. A kényszerleszállás a legkisebb sebességgel — 160 km/óra sebességgel értünk földet — sikerült. A kabintető ledobása után a személyzet futva hagyta el az égő gépet. Kb. 200-250 m megtétele után az elhagyott gép felrobbant. A német tüzérségi állásokat elértük, s ők elszállítottak bennünket alakulatunkhoz. A gép személyzete : Baranyai József hdp. őrm. megfigyelő Kun Imre őrmester, pilóta Vass János tizedes, hajózó távirász Mihók György őrvezető, hajózó szer. Herder László százados és társaink nagy örömmel gratuláltak. Sokat nem pihentünk, mert három nap múlva másik gépet kapott a személyzet és folytatódott az elszánt küzdelem. A háború végén földi harcokba vetettek be bennünket a Rábaparti Beled község határában. Innen Ausztriába települtünk, míg családtagjainkat lakóhelyükre irányították. Feleségemnek átadtam megőrzésre összes katonai okmányaimat és kitüntetéseimet, melyeknek sorsa megér egy pár sort. Feleségem Nagygencsen, a családi ház kertjében, egy fa tövében rejtette el az akkor veszélyesnek számító anyagot. De mit hoz a vak véletlen ! Az oda beszállásolt orosz tiszt a lovát éppen ahhoz a fához kötötte. A nyugtalan állat addig kapart, mig láthatóvá nem lett az ott elrejtett anyag egy része. Nagy keresés indult meg a vélt partizán után, sok kellemetlenséget okozva. Ennyi volt nagy vonalakban repülő életem. Ha mégegyszer 19 éves lennék, ismét vállalkoznék erre az életre. Hatvan éve történt., Ternyei József emléke 1932-ben volt Kőszeg vár ostromának 400-ik évfordulója. Ebből az alkalomból ünnepélyes keretek között avatták fel azt a hűségtomyot, melyet a város emelt a vár hős védőinek emlékezetére. Az ünnepség jelentőségét Horthy Miklós kormányzónk személyes jelenlétével emelte. Magam, mint 14 éves diák rándultam át Szombathelyről, hogy ennek a szép ünnepségnek szemtanúja legyek. A városháza előtt dísztribün, középen v. Horthy Miklós kormányzó, a legfelsőbb hadúr, körülötte az ország méltóságainak színe-java, előtte vonul el a régi iskolaváros válogatott ifjúsága. Különböző iskolák díszszakaszai, elől az alsóbb osztályok, cserkészek, diákok, majd egy megkapó jelenet: A m. kir. Hunyadi Mátyás honvéd reáliskolai nevelőintézet díszszázada a látványos "tábori zöld" egyenruhában, ami — különösen a búr típusú kalapot és az arra tűzött árvalányhajat illetően — az olasz "bersaglieri" hegyivadászok egyenruháját juttatta a szemlélő eszébe. Daliás alakulat volt. Soha nem felejtem el a jelenetet, de csak egy személyt tudok emlékezetemben felidézni, a már régebbről ismert kiváló sportolót: Lévay Győzőt. Az évek múltak. Belőlem, az akkori kisdiákból pántlikás sap-2*0 tív kájú pilóta, a főreáliskolás növendékből pedig délceg katona, repülöhadnagy lett, akivel a Bombázó Iskolaszázadnál találkoztam mint növendékkel, később mint oktatótiszttel. A Veszprém-i repülőtéren kívánságomra egy Junkers Ju.87-es Stuka-val felejthetetlen bemutatórepülésben részesített. A háború végén Pockingban láttam utoljára, ahonnan én öt nap múltán gyalogosan elindultam sokat szenvedett kicsi hazámba. Lévay Győző századost, a csatarepülö osztály legendáshírű parancsnokát másfelé fújta a sors szele : a világ másik végébe, Ausztráliába, ahol új életet kezdett, de tudom, hogy szívét Magyarországon hagyta. "Bunkerwerke" Balogh Józseftől. A háború végén a győri repgépgyártási terv szerint az üzem a németországi Landsberg am Lech közelében folytatta volna munkáját a Messerschmitt Me.262-es gyártásával az u. n. "Bunkerwerke"-ben. Ezt az építményt magyarok — a győri gyár személyzetén kívül —, azt hiszem kevesen ismerték, pedig rendkívül jelentős volt teljesen "bombabiztos" volta miatt. Az üzem Unterigling nevű falu közelében volt egy fenyőerdőben. A hely az Alpesek moréna vidékében van, ahol a felszín alatt 0.5-1.0 m mélységben mindenütt durva — 10-20 cm nagyságú — tiszta kavics van ismeretlen mélységig. Az építmény maga elképesztően nagyszabású volt : 100 m fesztávolságú, 50 m magas, öt emeletre beosztott alkotmány. A födém leggyengébb pontja 1.8 m vastag vasbeton volt s az emeleteket 1.0 m vastagságú vasbeton választotta el. Az egészből 30 m volt talajszint alatt, 20 m talajszint felett. Ilyen építmény betonozása (zsaluzás) egy másik vasbeton építményt igényelne. És itt találkoztam a zseniális ötlettel. Az alapozásnál kiásott kavicsot felrakták középre. Ráöntötték a betont, s utána kiszedték a kavicsot. Az egészet aztán letakarták földdel és beültették fenyővel. Ezt a műveletet az alábbi keresztmetszet síkjában előrehaladva ismételték. Míg az építmény elején már ment a gyártás, a másik végén még folyt az építkezés. Az alapozási részben bőven volt hely öltözőknek, étkezőknek, irodáknak, stb., 100 %-os biztonságban. Elképesztően nagyszerű munka volt, csak hát - mint sok mással — elkéstek vele. 276 Г-1Д* 50 m
