Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Vidonyi János: Szárnyaszegetten…

Аж ég felé

с*

A régi álom ím valóra vált :

Ég felé ragad két dörgő motor s míg napra tör a büszke gépmadár, alattam felhők nyája kóborol.

A föld már régen messze elmaradt, vakondtúrások a dombok, hegyek, a Duna halvány játékos szalag s furcsa kis hangyák lenn az emberek.

Kétezerhatszáz betört lóerő Féli most bennem dölyfös zsarnokát s mig másoknak a Föld, nekem Levegő szolgál görnyedtem S lábaim nyomát felhők hordozzák riadt félszegen s kotródnak félre hunyászkodottan, ha zabolátlan, zúgó ménesem, ez acélszekér elébük toppan.

Már messze járok : ott lenn a mélyben narancsvirágos ország integet. Végtelen tenger lágy kék ölében nekem hódol most a nagy félsziget. Lenn a Vezúv : pipál nesztelen,

— ifjú tüzéről álmodik talán s a fehér Mont Blanc arra messze fenn sápadt irigyen bámul fel reám.

Mert lábam előtt hever most a Föld. A büszke Ég is csak tiprott anyag : hiú csatáján már ő is betört : görnyedten hajlong lábaim alatt.

A Nap vállamnál ámultán fogad hitetlen' nézi Ikarusz fiát s míg felé rohan az Illés-fogat, hozsannát ujjong lentről a világ.

Itt úr én vagyok ! — Tőlem függ minden 1 Egy intés csupán — a döbbent néma csönd Megáll az élet, szellő se zizzen.

De ha akarom, mint vad jajözön tör elő tüzes csikóim torkán ostorütésre páni félelem : rabszolgahaduk, mint zúgó orkán repíti tovább ezüstszekerem.

1

Dörgő robajjal száguld az égen fényes nagy útján acélszekerem, tündérvilágban repít, mint régen, álmokban hívő hóbortos fejem.

S bármily magas is, sohasem elég : egyre csak feljebb, még feljebb rohan. Elvakult, önhitt . . . most nem tudja még Ki az Égre tör, a mélybe zuhan.

Imely, 1944.

265