Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Papp Ferdinánd: Vigyázott rám a jó Isten

hogy ne fagyjak meg. A hőmérséklet —6°C volt.

A pontos dátumra már nem emlékszem — igen erős ellentámadás indult meg aknatűzzel, mire az én orosz őröm elszelelt. Az orvossal és családjával, valamint a falusiakkal együtt rohantunk a falu óvóhelyére, egy régi bányavájatba. Igen ám, de két nap múlva fogyni kezdett az élelmünk. Törött karom egyre jobban fájt. Elhatároztam, hogy itt változtatni kell valamit, csak azt nem tudtam, mit és hogyan ? Kifaggattam a bányászokat: hol, merre lehet nyugat felé átjutni a fronton ? Hála nekik, jól eligazítottak, ám igen erős aknatüzbe kerültem. Egy fához csapott a légnyomás, egy darabig ájultan feküdtem. Amikor magamhoz tértem és tovább indultam, borzasztó helyzetbe kerültem.

Az erdős, csalitos területen zajra lettem figyelmes. Odanéztem, a szívverésem is megállt, mert egy orosz katona fogta rám fegyverét. Egy dörrenést hallottam, majd elvágódtam a hóba és azt hittem : itt a vég, minden befejeződött. Egyszer csak német szót hallottam. Egy német katona kilőtte az oroszt, majd rám szegezte géppisztolyát. A félelemtől rosszullét környékezett, képtelen voltam megszólalni. A szerencsésen megmentett tábori pilótaigazolványomat mutattam fel neki. Igen ám, de az öltözetem : civil nagykabát, ellenzős sportsapka, kitaposott civil cipő — mindez csak fokozta a német gyanúját. Vonakodva, bizalmatlanul, de bekísért a sebesült gyűjtőhelyre. Ezt is megúsztam ! Éltem ! Egy kicsit fellélegeztem.

Sajnos nem sokáig tartott megkönnyebülésem, mert egy akna csapott be az elhagyott épületbe, ahol tartózkodtunk. Engem a légnyomás mint egy rongyos zsákot, az ágy alá vágott. Szinte hihetetlen, de semmi újabb sérülést nem szenvedtem. Ilyen a sors.

Később elindultunk hátrafelé a frontvonaltól. Sok még súlyosabb sebesülttel együtt jajgatva, nyögve vonszoltuk magunkat a kb. 40 cm-es hóban. Iszonyatos menetelés volt, de az élniakarás tartotta bennünk a lelket. Tokod községnél átadtak a magyar sebesültszállítóknak, akik a tatai sebesült gyűjtőhelyre szállítottak hátra, lőszerszállító tehergépkocsin. Ez sem volt kéjutazás ilyen sebesült állapotban.

Tatáról kórházvonattal vittek a győri tábori kórházba. Útközben alacsonytámadást kaptunk, mely alkalomból sok sebesült bajtárs lelte halálát. Ezt a támadást is sérülés nélkül úsztam meg. Kálváriám a győri tábori kórházban tovább folytatódott. Túl sok idő telt el sebesülésem óta, így a főorvos amputálni akarta a karomat. Nem szégyellem, öngyilkos akartam lenni. Azt kívántam, hogy csak legyen már vége mindennek. A kegyes sors megint közbeszólt : egy fiatal sebészorvos vállalta a műtétet, természetesen minden felelősség nélkül. A műtét sikerült ! (A platina drót még most is bennem van.)

(Másik két gépünk is elstartolt a Vérmezőről.

Az egyiket — utánam 5-10 perccel indult — szintén lelőtték Süttő községnél, ők már a senki földjén értek földet. Jenik főhadnagy és Starcz tizedes pilóták épségben, Nagy Árpád rádiós őrmester térdlövéssel. Szerencsére sovány — mintegy 60 kg-os — testalkata volt, így az erős alkatú, közel 100 kg-s Starcz tizedes elcipelte őt a hátán a segélyhelyig.)

Műtét utáni delíriumos állapotban voltam, amikor meglátogattak a kórházban szeretett bajtársaim : Jenik főhadnagy, Nagy István őrmester és Starcz tizedes. Új ruhát, csizmát, élelmet hoztak. Ilyen jó bajtársak voltak ők !

Három nappal a műtét után sebészorvos barátom újságolta, hogy a kórházat kitelepítik. Ez

nem tréfa, repülő lévén tudtam, hogy mi vár ránk : alacsonytámadás, stb. Hát én ebből nem kérek ! Úgy éreztem, hogy fizikailag úgy-ahogy jól vagyok, csak a gipszben lévő karom aggasztott.

Sebész barátomtól kapott hamis papírokkal "leléptem" a kórházból. Látogató bajtársaimtól azt már tudtam, hogy alakulatom a Kőszeg melletti Horvátzsidányba települt át. Késő este az országúton autót stoppoltam, de szerencsétlenségemre éppen egy SS tehergépkocsit állítottam le. Meghátrálni kész öngyilkosság lett volna. Egyre csak törött, begipszelt karomat mutogattam. Nem is igazoltattak. Felvettek. Hát ez sikerült! Nagycenknél letettek, mázsas kő esett le szívemről ! Ekkor már úgy éjfél felé járt az idő. Egy idős bácsi eligazított a vasútállomás felé. Odaérve, a sínek között katonai őrségbe botlottam. Itt az újabb akadály, de vajon itt hogyan jutok tovább ? Az őrszobára kísértek, ahol az őrparancsnokban volt repülőtársamat ismertem fel: Sziklai Istvánt, aki a háború után 1949-ben lezuhant Cegléden — nyugodjon békében ! Ilyen volt az én "mázlim".

Örömünk — főleg az enyém — határtalan volt. Alaposan megvendégelt babgulyással, majd egy Kőszeg felé tartó tehervonat vezetőjének kezébe ajánlott. Csepregen leszálltam, s kb. nyolc km-es gyaloglás után beérkeztem Horvátzsidányba, ahol bajtársaim határtalan szeretettel fogadtak.

Parancsnokom, Bánfalvy százados, nehezményezte "tetteimet" és — nagy bánatomra — bevitetett a szombathelyi katonakórházba. Ott iszonyatos zsúfoltság volt, rengeteg sebesült torlódott össze. Miután ezt felmértem, felkerestem sebesült Nagy Árpád őrmester baj társamat, aki már — bicegve ugyan, de — járni tudott. Közösen elhatároztuk, hogy innen mielőbb távozunk. A kőszegi országúton egy Hoffer vontatót stoppoltunk le, ismét csak nagy bánatunkra, mert az a lelkünket is kirázta. Mindketten szerencsésen megérkeztünk a horvátzsidányi repülőtérre. Hogy milyen jól tettük hogy eljöttünk, azt csak később tudtuk meg. Ä szombathelyi kórházat ugyanis még aznap lebombázták.

A két lelőtt gép életben maradt személyzetét egy fotó meg is örökítette.

Hősi halált halt Szabolcs Alajos repülő szakaszvezető bajtársamat a harcok után Csolnok község katolikus papja és a falu lako-A két lelőtt gép életben maradt személyzete. Balról: Starcz József tizedes, Jenik Győző főhadnagy, Nagy Árpád őmester és Papp Ferdinánd tizedes. (Szerző gyűjteményéből.)

250