Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Bajtársi levelek
Az alábbi írás két levél — 1991. dec. 14-i és 1992 márc. 20-i - kivonatos kombinációja. Kedves Péterdi Bajtárs ! Szerkesztő Először is rettenetesen szégyenkezve köszönöm meg a MSZ XX. évfolyamát. Szinte meg sem érdemiem a semmivel nem magyarázható mulasztásomért, hogy 1991. január 10-én feladott levelére csak most válaszolok. A levél ugyanis elveszett! Annak tartalmát hibáztatom, mert ha nem fogadom meg azt a kívánságot, (hogy a lapot adjam a fiatalság kezébe) hanem hét lakat alatt őrzöm, a levél is megvolna. De az volt a kívánság, hogy adjam tovább az évkönyvet (és abban volt a levél). Hát én, amikor a Veterán Repülők meghívására Börgöndön megilletődve léptem át a repülőtér bejáratát, az évkönyvet azzal adtam át a repülőtér parancsnokának, hogy adják kézről kézre, tisztnek, legénységnek, hajózóknak és földieknek, én balga, benne felejtettem a levelet. Hogy miért voltam megilletődve ? Mert 1944. március 19-én, a német megszállás napján, szinte az utolsók között hagytam el a repteret mint fiatal, frontot járt őrmester. Most 47 évvel később léptem át börgöndi fiatal éveim színhelyét, és ezúttal én voltam a legöregebb a veteránok között! Velem együtt volt Szatler Ferenc, Tarlós József — stukás rádiós, a legutolsó MSZ-ban leközölt "A hátsó ülésben" c. cikk szerzője —, valamint Polgár Ferenc, egykori börgöndiek. Amikor 1947-ben a Szovjetunióban töltött malenkij robot után hazakerültem, részt vettem a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének (VHBSZ) megalakításában, s ott egészen a megyei titkárság vezetésére találtak alkalmasnak a volt plenni-k. De mégsem lettem alkalmas az "elvtársak" szemében, mert 1948-ban feloszlatták a szervezetet. A feloszlatás úgy ment végbe, hogy megjelent két ÁVÓ-s, két rendőr és két hivatalszolga papírkosarakkal, továbbá egy felolvasott, de át nem adott rendelkezéssel, mely szerint a mi VHBSZ szervezetünk megszűnt. Közölték velem, hogy jó lesz elfelejteni, hogy volt egyszer egy szövetség, mert vannak eszközök, melyekkel el tudják felejtetni még azt is, hogy plenni-k — hadifoglyok — voltunk. Azután harc a kenyérért, a munkáért, mert mondanom sem kell, hogy az 5000 sz. rendelet mint nélkülözhetőt az utcára tett itt minden hivatásos állományú tiszthelyettest. 1989-ben addig maceráltak a barátaim, míg feladtam egy újsághirdetést : jelentkezzenek a volt hadifoglyok. Eredmény : óriási levéláradat. 1990. január 11-én újjáalakult a VHBSZ 120 taggal. Nem tettünk különbséget, hogy keleten, vagy nyugaton volt-e valaki hadifogoly. Az első hetekben lakásom lett a központ, mert "ugye Te már voltál vezetőnk" felkiáltással én lettem az elnök. Később igen jólesően vehettük tudomásul, hogy kaptunk egy szobát a Hadseregparancsnok támogatásával, ami itt hihetetlen anyagi segítséget jelent. Már a következő héten levelet intéztünk a Parlamenthez, melyben kértük valamiféle anyagi támogatásukat mindama volt hadifoglyok részére, akik a Szovjetunióban raboskodtak. Társaim azt mondták : "Te álmodozol!" A Parlament megszavazta, hogy minden volt kényszermunkás kapjon első éve után havi 500 forint, minden további év után havi 250 forint nyugdíjkiegészítést. Felkerestük azt az altábornagyot, akire a kormány rábízta, hogy a kivonuló orosz csapatok után hátrahagyott értékek és követelések elszámolását végezze. Azt mondtuk : ha a ruszki követel, akkor mi számoltassuk el őt azzal a többszázezer volt fogollyal, akiknek felét — legalább kétszázezer embert — siratják hozzátartozói még a mai napig is, de számolják el a kényszermunka táborokban végzett munka díjazását is, talán null szaldóval. Amikor a ruszki ezt meghallotta, őrjöngeni kezdett, aztán ellenvéleményt jelentett be : követeléseit ellenséges tevékenységünk miatt, mikor még harcoltunk valahol a Don mellett. Talán közben elfelejtette, hogy azért már egyszer fizettünk papíron 200 millió dollárt, a valóságban ennek többszörösét. Most nem tudjuk mi van, mert a tárgyalások elakadtak. Közben óriási erővel több mint 3000 volt fogoly jelentkezését adminisztráltuk — minden fizetség nélkül —, így sokszor talált bennünket az éjfél az írógép mellett, vagy borítékcímzés közben. Ebből a tömegből ma már csak 1200 tagunk maradt meg. Volt a nyugati hadifoglyok között sok olyan, akiket a cseppet sem kellemesebb fogolytáborból hazajövet 50-200 dollár felvételére jogosító utalvánnyal láttak el az amerikai szervek. Ezeket az utalványokat az "elvtársak" sürgősen rendeletileg összeszedték, aztán nyomuk veszett. Mikor ezt megtudtuk, rákérdeztünk. Hosszú hümmögés után közölték, hogy ezt a pénzt a magyar állam soha nem kapta meg, mert amikor a párizsi békekötés megtörtént, a győztesek kijelentették, hogy sem a magyar államnak, sem ÁLLAMPOLGÁRAINAK semmiféle követelése nem lehet a győztes hatalmakkal szemben. Hát ha hümmögünk, mi is kérdeztünk : akkor miért hozott az alkotmánybíróság olyan határozatot, hogy az u. n. dollárutalványok értékét az érintettek felé el kell számolni, éspedig 1990. december 31-ig !? Most december 31-e lesz de már egy évvel később. És mi hümmögünk. Ez év májusában egy nagyon illetékes személy kívánságára összehívtuk a volt nyugati baj társainkat. Több mint 400 ember előtt elhangzott az ígéret, hogy nyugdíjkiegészítésre való jogosultságuk elismerésére adjanak be igénylést. Biztosan állíthatom, hogy 500 ember anyagát adtuk postára. Bizakodva, de egyre kevesebb reménnyel. Székesfehérvár a bölcsője a Doni Bajtársak Egyesületének. Habár ebben a szervezetben egyszerű tag vagyok, nyomban aktivizálódtam és a több mint egy évet megélt kiállításra sok fényképanyagot adtam azzal a várakozással, hogy amikor a kiállítást bezárják, a fényképanyagot kinagyított formában visszakapom. A kiállítás lelke, Isztl László Kanadában meghalt feleségével együtt. Az anyagot most kezdik visszaadni. Lehetséges, hogy az én anyagom is hamarosan a kezemben lesz és a koratavaszi elhatározásom — hogy azt elküldöm a MSZ-nak — végre megvalósulhat. De van itt egy másik dolog is : az emlékkápolna ügye. 1993. január 13-án lesz ötven éve, hogy a doni katasztrófa sírba döntötte a 2. magyar hadsereget. (Az erre vonatkozó felhívást lásd a Közérdekű közlemények c. rovatban. Szerk.) Hát most talán magamról. Hatan voltunk testvérek, ebből négy lett repülő. Én, mint legidősebb, már szinte jól képzett távirász voltam, mert mint levente kijártam a Sóstó-i repülőtérre rádiózást tanulni. Bevonulásom után három hónapai kerültem egy ugyancsak háromhónapos rádiós tanfolyamra, melynek elvégzése után Börgöndön a 13. rep. bizt. híradó szakaszban mint távirász a szinte örökké tartó tanfolyamokon — utoljára a Harckiképző Iskolára vezényelve — igen sok repülő órát szedtem össze. Sokat repültem Háry főhadnaggyal és Hunyor "bácsival" célvontatást a tüzérek részére is. Sokat szidtuk őket, ha jobban céloztak, mint elvártuk. Börgönd kiürítése után Pápa, Csákvár, Mosonszentjános, majd Leningrád következett. Utóbbinál a fűrészt, baltát és a tőzegtelepi lapátot kellett berepülni. Második Fogarasi repülő testvér — József öcsém — Sóstón kezdte, onnan Újvidékre került mint szakaszvezető a szerelő iskolához, életét tragikus körülmények között fejezte be egy Temerin-i tömegsírban. Mellékelem azt a levelet, amit nekem írt egy kislány. Ha egyszer lesz helye a MSZ-ban, hozzájárulok a köz-237
