Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Papp Ferenc: Irány Kolberg!
bevárják az alakulatot. Bizony hiába vártak ránk, nem értünk oda. Nem is hallottunk többet felölük. A családtagok a kis autóbusszal és a személyes csomagokat szállító kocsi utánunk jöttek. Miközben meneteltünk, állandó légitevékenység zajlott körülöttünk, főleg nyugati irányban, ahol — Bölsdorfot elhagyva — amerikai páncélosokat és gépkocsikat láttunk. Tervünk az volt, hogy Tangermünde-n áthaladva tovább vonulunk nyugat felé, hogy angol, vagy amerikai zónába jussunk. Ez is csak terv maradt. Ugyanis, mikor a távolság jobban lecsökkent köztünk és a másik úton haladó alakulat között, azok megszólaltatták tűzfegyvereiket. Elvágták az utat előttünk. Még ma is élénken előttem van a jelenet : közvetlen előttünk állt a híd, amelyen át kellett volna mennünk, de azon már amerikai páncélosok voltak. A heves tüzelés következtében febomlott a rend, az alakulat megzavarodott. Futott ki merre látott, mindenki fedezéket keresett és talált a közelben húzódó Elba folyó töltésének védelmében. Ez volt az alakulat tűzkeresztsége. Sebesülés nem történt. Közben találat érte azt a gépkocsit, amelyben személyes holminkat és a tartalék üzemanyagot helyeztük el. Valószínűleg nyomjelző lövedék találhatta el, mert azonnal felrobbant és szemünk előtt égett el. Nagy szerencsénk volt, hogy a családtagokat szállító kis autóbusz időben vissza tudott fordulni. Náluk sem történt sebesülés és szerencsésen viszszatértek Weissewarte-ba. Mi, akik a töltés által védve voltunk, igyekeztünk visszajutni a repülőtérre. Amennyire lehetett szétszóródtunk, mert közben alacsonytámadást is kaptunk. Bizony minden kis mélyedést kihasználtunk fedezékül, mert a lövedékek ott röpködtek körülöttünk. Lassan szivárogtunk előre, míg végül elértük a repülőtér körül húzódó erdőt, melynek biztonságában sikerült elérnünk a bunkereket. Itt találtuk Ghyczy századost feleségével és két kislányával, dr. Wagner Richardot (őt csak Ricsinek neveztük) és feleségét, valamint dr. Papp Mihályt, alakulatunk orvosát. Hogy kikkel érkeztem vissza, arra nem emlékszem, csak arra, hogy valamennyien nagyon fáradtak voltunk. Többekről — akik az Elbatöltésnél leszakadtak tőlünk — nem volt hírünk. Élelmünk volt, a németek sok élelmet hagytak vissza a repülőtéren. Az éjszakát az erdei bunkerben töltöttük, őrséget állítottunk (kézifegyverünk volt), mert tartottunk a "Werwolf'-októl, akik a környéken garázdálkodtak. Közben a front áthaladt rajtunk, anélkül hogy különösebb érdeklődést mutattak volna irányunkban. így virradt ránk április 13-a, péntek. Az egész napot az erdőben töltöttük. Hiányzó holminkat igyekeztünk pótolni a németek által hátrahagyott felszerelésből. A raktárakban sok fehérneműfélét, felsőruhát, ágyneműt, végszám ruhaanyagot (csukaszürkét), konyhafelszerelési eszközöket, evőeszközt, tányérokat, stb. találtunk. A mi hátrahagyott szobáink teljesen ki voltak fosztva, mindenünk eltűnt, amit otthagytunk. Wagner Ricsiék bunkerében találtunk egy láda sonkakonzervet, cigarettát, dohányt és egy láda "Kümmel"-t — köményükön — is. Enni-innivalónk volt bőven, a harci zaj is elcsendesedett. A front eltávolodott tőlünk. Ezen a napon Ghyczy százados és Csapó hadnagy — aki ezután a tolmács szerepét vette át — a Skodával bementek Tangerhütte-be az amerikai parancsnokságra, természetesen amerikai katonai kísérettel. Kedvező hírekkel tértek vissza : a Skodán rajta volt az USA felségjel — a csillag. Az amerikaiak afelől érdeklődtek kik vagyunk, milyen alakulat, hány fővel, fegyverzet, stb. A kérdéseikre adott válasz után Ghyczy százados figyelmétfelhívták arra, hogy alakulata ne fogjon fegyvert az amerikaiak és szövetségeseik ellen. Ha jól emlékszm, még tiszti szavát is vették. Ezt betartani az akkori körülmények között nem volt nehéz. Az éjszakát most is az erdőben töltöttük. Április 14-e. szombat. A délelőtt folyamán három-négy amerikai katona jött ki hozzánk. Fegyvereinket — pisztolyainkat, puskáinkat, más nem is nagyon volt — egy helyre rakatták velünk. Rövid úton lefegyvereztek bennünket, aztán kocsira rakták a "hadizsákmányt" és elhajtottak. Ezen a napon költöztünk vissza a repülőtérre. Szobáinkat a talált és felhasználható anyagokkal úgy-ahogy berendeztük. Ez a rendezkedés egész nap tartott. Mások a repülőtérre mentek "felderítésre", aminek igen jó eredménye volt. Ugyanis a gazdasági körzetben felfedeztek kb. 15 db. sertést és öt db. szarvasmarhát is, a raktárakban pedig sok élelmiszert. Az alakulat élelmezése így jóidéig biztosítottnak látszott. Szomorúbb volt látni néhány megmaradt "Weihenket", amiket a németek — mielőtt elvonultak, a német gépekkel együtt — összetörtek. Szétverték a műszerfalakat, a kormányszerveket, a légcsavarokat és a szárnyfelületeket beszaggatták. Alapos munkát végeztek. Délután leszállt a repülőtéren egy kis amerikai futárgép, amiből két tiszt szállt ki, hogy szemügyre vegye a repülőtéri gépeket. Nyilván légi felderítés alapján jöttek ki. Miután látták, hogy a gépek használhatatlan állapotban voltak, eltávoztak. Vacsorára Lóránth Pista disznót öletett, melyből az asszonyok finom sültet, rántott húst készítettek. Együtt voltunk és jó hangulatban töltöttük az estét. Abban reménykedtünk, hogy az amerikaiak majd itt hagynak bennünket és innen térhetünk haza. Két nap múltán ebből a naív hitünkből a MP (Military Police = katonai rendőr) kiabálása ébresztett fel bennünket. Április 15-e, vasárnap. Nyugodtan élünk, rádiót hallgatunk. Amerikai katonák jöttek ki látogatóba. Minden olyan csendes, nyugodt volt. Április 16-a. hétfő. Ma estünk igazán fogságba ! Délelőtt MP-k érkeztek és tudatták velünk, hogy fogolytáborba visznek bennünket, de hogy hova-merre, azt nem mondták. Talán ők maguk sem tudták. Egy órát adtak a legszükségesebb holmik összecsomagolására. Pár ruhanemű, tisztálkodási szerek, élelem, cigaretta, bele egy hátizsákba. De mi fér bele egy hátizsákba ? Amink még eddig megmaradt, most aztán az is odalett ! Háborús veszteség. Egy óra leteltével sorakoztatták az alakulatot. A családtagokat, feleségeket, gyerekeket külön. Bizony fájdalmas volt látni a búcsúzást és résztvenni benne. Hiszen mi mégis csak egy nagy család voltunk. A családtagokat gépkocsival Tangerhütte-be vitték, ők aztán tudomásom szerint onnét is tértek haza. Mi pedig pontosan déli 12 órakor : "Let's go !" — gyalogmenetben megindultunk a nagy bizonytalanság felé. Egyet tudtunk csak biztosan : hadifoglyok vagyunk. Ez történt velem a 21-ik születésnapomon. Örök emlék marad. A többi már újabb történet a hadifogságról, melyet a Foucarville-i és a Mailly le Camp-i fogolytáborban töltöttem. Innét 1945. október 15-én indult velünk a szerelvény hazafelé. Október 23-án reggel kilenc óra négy pereikor Ágfalvánál a Himnusz éneklése közben léptük át a határt. Újra itthon voltunk ! Kedves Olvasó ! Bajtársam ! Köszönöm türelmedet. 225 Budapest, 1992 február havában. Papp Ferenc
