Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Frankó Tibor: Kiszolgáltatottan - arctalanul

pokróckoszorúval "felszerelten" nem volt könnyű felmászni a tehergépkocsira. Örömteli megnyugvással érzékeltük, hogy egyelőre nem kell gyalogolnunk ! A kb. háromtonnás tehergépkocsikra annyi embert gyömöszöltek, amennyi szorosan elfért. Leülésről szó sem lehetett, így is paradicsomi érzés volt.

Itt jegyzem meg, hogy öltözékem némileg eltért a többiekétől. Ugyanis a Puma vadászezrednél szolgálatot teljesítő László bátyám, aki 1944. november 2-án bevetésről nem tért vissza — kamgam hadnagyi zubbonyában (persze akadémikusi rangjelzéssel), csizmanadrágjában és bilgeri csizmájában érkeztem Tangermündébe. Berlin elhagyásakor engedélyt kaptam parancsnokunktól, Kistelegdi Ernő őrnagy úrtól, hogy bátyám eltűnése után magamhoz vett öltözékét viseljem. így kissé kilógtam a sorból, de átmentett holmijait nem kellett Berlinben hagynom. Köpenyem és többi holmim azonos volt bajtársaim felszerelésével.

Fogolyszállítás amerikai módra.

Először Stendalba vittek bennünket, ahol többórás várakozás után ismét tehergépkocsikra szálltunk. Késő délután érkeztünk Gardelegen városának egy külvárosi épületéhez, melyet magunk között a későbbiek során csak börtönudvamak neveztünk. A komor téglaépület udvarát magas kőfal határolta, ide "löktek" be bennünket. Itt említem meg, hogy a most már hadifoglyoknak minősülő alakulatunkkal szemben a bánásmód egyáltalán nem volt barátságos ! Az amerikai őrök — akiket mindig csak amiknek emlegettünk —, rövid, pattogó és meglehetősen hangos vezényszavait a társaság nem értette, őreinket ez felbőszíthette és talán ezért váltak még hangosabbá ! Ismétlődő tömör kifejezéseiket : bloody boy ... stb., stb., hamar megtanultuk. Angolul tudó bajtársaink szerint ezek a sokat hangoztatott szavak — a magyar kifejezésekhez képest igen finom alakban tálalt — káromkodások voltak, angol trágárságok, melyeknek használati gyakorisága megegyezett a honvédségi gyakorlattal.

A "börtönudvar"-ból szuterén-szerü betonpadlós helyiségek nyíltak, ahová annyi embert préseltek, hogy egymás hegyén-hátán tülekedtünk. Sikerült valahogy úgy elrendeződni, összerázódni, hogy szorosan egymás mellé lapulva tudtunk a földön feküdni és nem kellett egymást keresztezni. Ilyen körülmények között az egyik oldalról a másikra fordulás szinte csak vezényszóra történhetett. Kellemetlen éjszaka volt! Rosszabb, mint a tangermündei templomban.

Még lefekvés előtt elterjedt a híre annak, hogy másnap reggel tovább visznek bennünket, de előbb valamennyi holminkat elveszik, csak az maradhat meg, ami rajtunk van ! Volt aki elhitte, volt aki nem, de az utóbbiak szerencsére kevesen voltak. Biztos, ami biztos, elkezdtünk szelektálni és öltözködni. Tartalék fehérneműimet — ingeket, alsónadrágokat — magamra vettem, zsebeimet kitömtem zsebkendőkkel, harisnyákkal, irataimmal és Stoli néhány fényképével (fényképezőgépe, exponált és "élő" filmjei sajnos már nem fértek a zsebeimbe). A kanalat és villát is zsebrevágtam (késeinket még a templomban elszedték). Induláskor köpenyeinket alig tudtuk felvenni, a pokróckoszorúról nem is beszélve ! így kitömve meglehetősen nehézkesen vonultunk ki a kapun, s már-már azt hittük, hogy minden csak vaklárma volt, mikor megpillantottuk a tehergépkocsisort és előtte a tornyosuló oldalzsák-pokróc-koszorú hegyet. A rémhír valóra vált! A tehergépkocsira való fellépés előtt — köpenyünket kivéve — mindent le kellett dobni a már piramisként meredező holmik közé. Még szerencse, hogy csajkámat tetővel együtt — társaimhoz hasonlóan — köpenyem alá rejtve nadrágszíjamra fűztem, így azt is megmentettem. A tehergépkocsikra felpréselődve vált világossá, hogy miért dobatták le holmijainkat ? így ugyanis 20-25 fővel több embert tudtak egy-egy tehergépkocsin elszállítani, mint korábban. Ha jól emlékszem, úgy hatvanan lehettünk egy gépkocsin. Hogy a foglyoknak az otthagyott holmik — köztük legfőképpen a pokróc — a későbbiek folyamán hiányozni fognak, az senkit sem érdekelt. A fontos az volt, hogy minél több embert minél hamarabb el tudjanak szállítani.

A tehergépkocsik vezetői többnyire néger katonák voltak, rohamsisakban, de rendkívül lezseren. A vezetőfülkének nem volt ajtaja. Lehet, hogy leszedték, hogy a gyors mozgást ne akadályozza, ki tudja ? Sofőrünk ezt kihasználva szinte egész úton kirakta lábát a vezetőfülkéből, a sárhányón pihentette és úgy vezetett. Visszakapcsolni kisebb sebességre nem igen akart, mit sem törődött azzal, hogy a kitömött teherautó a kanyarban a borulás határát súrolja. Ezt ellensúlyozandó, vezényszóra dőltünk a kanyar irányába, szorongó érzéssel a felborulás veszélye miatt. A német autópályán forgalom nem volt, így négerünknek a rágógumi rágcsálás és nótázás mellett még arra is kedve támadt, hogy pisztolyával madarakra lövöldözzön. Ez a számunkra szokatlanul laza magatartás a csodálkozáson túl félelmet is ébresztett bennünk, tartva attól, hogy száguldó teherautónk az árokban fog kikötni. Mert a gázpedált azt nyomták cudarul !

így utaztunk kb. 250 km-t és érkeztünk szakadó esőben egy Herford-i stadionba április 29-én. A futballpályán nyüzsgő foglyok között magyarok is voltak, akik már napok óta áztak a szabad ég alatt. Elkeserítő kilátások ! Szerencsére nem tartottak ott bennünket. Egy idő után sorba állítottak, konzervet adtak, majd még aznap este kitereltek bennünket a vasútállomásra.

A marhavagonokban kissé kényelmesebben fértünk el, mint a tehergépkocsikon, a padlóra le is tudtunk feküdni. Szükség is volt rá, mert az egésznapos állásban igencsak elfáradtunk. Fogalmunk sem volt, hova visznek minket és meddig tart az út. A vagon ajtaját ránk zárták, így a vidéket, a tájat nem láthattuk. A rácsos ablak magasan volt, így azon csak egymást emelgetve lehetett olykor kitekinteni. A lezárt vagonajtó miatt szükségleteinket a padló résein és egy kifeszített deszka helyén át végeztük. Annyit sikerült még így is megállapítanunk, hogy nyugat felé visznek bennünket.

Megérkezés a kettős szögesdrót mögé.

Körülbelül harminchat órai vonatozás után, a hajnali órákban, de még sötétben, megállt velünk a szerelvény. Nézegettünk kifelé, de még nem láttunk semmit. Valaki megjegyezte, hogy félreállítottak bennünket egy tolató vágányra, biztos nem megyünk tovább. Igaza lett! Mikor világosodni kezdett, kirajzolódtak egy frissen épült hadifogolytábor, a "Láger" körvonalai. Az ablakon kukucskálók nem akartak hinni a szemüknek ! Amit a herfordi focipályán olyan megdöbbenve tapasztaltunk a napok-hetek óta ott tartózkodó foglyoknál, hogy áztak-fáztak szerencsétlenek a szabad ég alatt, és amitől — továbbutazva — azt hittük, hogy megszabadultunk, most itt állt előttünk élő valóságban ! Egy hatalmas mezőgazdasági terület, búzatáblák, lucernások, körülkerítve magasan szögesdrótkerítéssel, benne ázott köpenyben sétáló foglyok — közveü'tették nekünk a vagonablakba felhúzódva leselkedők. Mi pedig csüggedten, összetörve méláztunk, de felfogni akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk.

Félretolva rostokolt szerelvényünk és csak a késő délelőtti órákban nyitották ki ránkzárt ajtóinkat. Hosszú menetben vonultunk a drótok közé. Hogy elvonultunk-e az állomás épülete előtt, arra nem emlékszem. Valahonnan mindenesetre megtudtuk, hogy Biiderichben vagyunk. (Mint később megállapítottam, Büderich a holland határtól keletre minetgy 30 km-re, Wesel városától délnyugatra fekvő kis helység.) Mindez május 1-jén történt, fogságbaesésünk negyedik napján.

A körülkerített szántóföld búzatáblái, lucernásai közt már a hadifoglyok ezrei tébláboltak ázottan, sárosán, elcsigázottan. A te-199