Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Lakos Imre: 1944 április 13-a a földről nézve

lettem figyelmes, hogy nagy magasságban csillogó fémtestű gépek repülnek egyenesen a repülőtér felé. Elkiáltottam magam :

"Ezek felénk jönnek!!!”

Ekkor már a kötelék gépeinek hasa alatt megcsillantak a kioldott bombák.

Ebben a pillanatban a gonió (iránymérőház) melletti óvóárokhoz futottunk és valósággal fejest ugrottunk abba, miközben az első sorozat dübörögve robbant a vecsési út és a vasútvonal mellett.

Az árokban — mely kb. 8-10 m hosszú és 1.5 m széles volt, a tetején 10 cm vastag földréteggel — összebújva éltük át az első szőnyeg dübörgését, ami kb. tíz percig tartott. Meredt szemmel néztem a lejáratot, arra gondolva, amíg onnan világosságot látok, addig nincs baj.

Itt éltük át a hat-hét szőnyeg félelmetes dübörgés-sorozatát. A szönyegbombázás jellemzőjeként tapasztaltuk, hogy valahol messze elkezdődik a robbanás-sorozat, egyre közeledik, majd a fejünk felett elrohan és távolodik.

Egy-egy sorozat után kis szünet következett, majd kezdődött minden elölről. A szünetekben kicsit fellélegeztünk és próbáltunk lelket önteni az emberekbe. Volt aki imádkozott, volt aki családját, szeretteit emlegette.

Az utolsó szőnyeg befejezésekor valaki lekiáltott:

"Van itt valaki ?"

El nem tudtuk képzelni, hogy élő ember lehet a repülőtéren ! Elsőnek én ugrottam ki az árokból. Megdöbbentő látványban volt részem. Az árok mellett volt egy légvédelmi gépágyú elhelyezve, abban a hatalmas gödörben, ami ma is megvan, de most vízzel van tele. A gépágyú-állás telitalálatot kapott, felrobbant a lőszerük és többen meghaltak, megsebesültek. Innen jött az egyik életben maradt katona szólni nekünk, mivel ők látták, hogy több kötelék már nincs a levegőben.

Ahogy kijöttem az árokból, láttam, hogy a bekötő úton három ember halad a tisztiétkezde épülete felé. Az egyik ember haladt elől, a második átfogta hátulról a nyakát, míg a harmadik fogta a középsőnek a két lábát, aki oly súlyos sérülést szenvedett, hogy a derék és térd között nem volt teste, csak egy véres húscafat és a ruhája rongya. Lefektettük az étterem folyósóján leterített abroszra, ahol rövid időn belül meghalt.

Azóta is azon csodálkozom, hogy ilyen állapotban hogy volt ereje bajtársa nyakába kapaszkodni.

Egy másik ember arca koromfeketére égett. A közeli házból egy asszony próbálta valamivel bekenni, így enyhítve a szerencsétlen ember szörnyű fájdalmait.

Közben mindenki elhagyta az óvóárkot és nekiláttunk a legsürgősebb mentési munkáknak. Végigjártam a többi óvóárkokat, melyek hasonlóak voltak ahhoz, amiben átvészeltük a bombázást. Mindegyik találatot kapott és beomlott. Szerencsére egyikben sem tartózkodott senki sem. A mi árkunk környéke is tele volt két-három m-es bombatölcsérekkel, de ezek úgy helyezkedtek el, hogy az árok a tölcsérek közé került, ezért maradt épségben, mi pedig életben.

Az árkok ellenőrzése után az égő épületekhez rohantam. Az ott talált sűrített levegő- és oxigénpalackokat távolabbi, biztonságosabb helyre görgettem. Ekkor jutott eszembe : meg kellene nézni azt a területet, ahol az április 3-i támadáskor tartózkodtunk. Ugyanis a gonio mellett tartózkodva láttam, hogy a kiürítéskor voltak olyanok, akik nem hagyták el a repülőteret, hanem a sportrepülőtér melletti részre mentek.

Kimentem a főkapuhoz és az első távolsági autóbuszt — mely Vecsés felől Budapestre tartott — leállítottam. Az utasokat kiszállítottam, és utasítottam az autóbuszvezetőt, hogy vezesse be a járművet a repülőtérre. A szerelők közül magamhoz vettem kéthárom embert és a sportrepülőtér szegélyéhez hajtottunk. Sajnos, megérzésem helyesnek bizonyult: azon a helyen, ahol az április 3-i bombatámadás alatt tartózkodtunk, 12-15 ember holttestét találtuk.

Az egyik halott kezében még ott volt a kenyér, szalonna és a bicska, nyitott szájában az éppen bekapott falat. Összerágni, lenyelni már nem tudta, mivel pont akkor kaphatta azt a repeszdarabot, mely feje hátsó részét valósággal lemetszette.

Mindnyájan földbegyökeredzett lábbal, némán néztük ezt a félelmetes látványt. Először én tértem magamhoz. Szóltam az embereknek :

— Szedjük össze a halottakat és tegyük az autóbuszba.

Bevittük őket a tiszüétkezdébe a többi halott mellé.

Ezután ismét a főkapuhoz mentem és a többiekkel együtt igyekeztünk menteni a többi sebesültet. Kiderült, hogy sokan voltak olyanok, akik — ellentétben a riadóintézkedéssel — nem mentek Vecsésen túlra, hanem a repülőtér déli szegélyén húzódó út- és vasútvonal árkában húzódtak meg.

Az itt tartózkodók közül nagyon sokan meghaltak és megsebesültek a leszórt repeszbombák szilánkjaitól. Találtunk ott egy fiatal lányt, akinek az egyik szemébe fúródott egy ilyen repesz. A sebesülteket a leállított autóbuszokkal és személygépkocsikkal beszállíttattuk a kórházakba.

Időközben visszaérkeztek a repülőtérről kitelepítettek is, akik szintén résztvettek a mentési munkálatokban.

Eközben a rádiósok a gonioban — mely szerencsére nem kapott találatot — megállás nélkül sugározták :

"Ferihegyen leszállási tilalom van !"

A későbbiek folyamán kiderült, hogy csupán néhány gépünk volt olyan állapotban, hogy bevetés után le tudott szállni a repülőtéren. A többiek lezuhantak, vagy kényszerleszálltak.

Az elsők között Bélés Tibor főhadnagy szállt le Me.210-esével bevetésről visszatérőben. Amikor a goniohoz gurult, felléptem

188