Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tanyasi: Búcsú attól, ami számunkra értékes volt
Búcsú attól, ami számunkra értékes volt. Minden, ami létezik, ami van, s benne az is, amit alkottunk, múlandó. Éppen ez a múlandóság az, ami életünkben némi gondot okoz, amibe nem könnyű belenyugodnunk. Micsoda ostobaság ez — mondják a hangosabbak—, fájlalni azt, ami magától értetődő, ami az élet természetes rendje szerint való. Igen, mi is, akik egy szép foglalkozás, hivatás révén összetartozunk, akik a múltban egy semmi máshoz nem hasonlítható élmény birtokosai lehettünk, tudjuk azt, hogy mindenkitől, azoktól is, akik közel állnak hozzánk, mindentől, attól is, amit nemesnek tartottunk, törvényszerű egyszer elbúcsúznunk. De azt is tudjuk, hogy érző szívünk, lelkünk is van, ezért ez az "Isten Veled" — mint minden más búcsú — bármennyire természetes is az, a bánatnak egyfajta érzetét kelti bennünk. Több mint fél évszázaddal ezelőtt megjelent hazánkban egy folyóirat, mely hivatásunk hirdetőjeként a keresztségben a "Magyar Szárnyak" nevet kapta. Megszületésének gondolata alighanem a levegőben, a számunkra muzsikaszóként ható motorduruzsolás zenéje mellett keletkezett. Ott fogant meg, ahonnan nézve a világnak egy egészen más arca látható, ahonnan az öszszezsugorodott házak és lakóik olyan barátságosak és jók, mint a mesében. Ahonnan az erdők, mezők és a folyók messze elnyúló szalagjai olyan szépek, mint az igazi művészek festményei. Olvastuk és szerettük Jánosi István nagyszerű szerkesztésében publikált "Magyar Szárnyak"-at, a harmincas évek végétől kezdődően, hiszen a miénk volt, barátainkról szólt, akik egymás megbecsülésére, együttgondolkodásra és közös tettre is készek voltak, akiket akkor még nem fertőzött meg a túlzott egyéni fontosságtudatnak és abból eredően a bántani akarásnak a bacilusa. Olyan hazaszeretetről szólt, mely csendes volt bennünk, mélyről jött, melynek tartalmát, lényegét az utánunk következő generációkból sokan és azok lelkületének kialakítói közül is számosán nem értettek, nem érthettek meg, mert az új világkép kialakítói szánt-szándékkal hallgattak, hallgattatták el utódaink előtt azokat az értékeket, melyeket ezer év becsületes küzdelmeinek, szenvedéseinek története, történelme alakított ki. És arról az Istenről szólt nekünk, aki mindeneknek kezdete és vége, aki a különböző vallások eltérő filozófiájától függetlenül is létezik, aki a létezők legbizonyosabbika, még akkor is, ha létét tapasztalati, vagy tudományos úton sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Ha fél évszázad elteltével, ősz fejjel visszatekintünk huszonéves önmagunkra és ha kedves otthonunknak csendes zugába visszavonultan, megbékélt lélekkel megvizsgáljuk öregkorunkba hajló önmagunkat, akkor meg kell állapítanunk, hogy mi bizony mindenkor büszke emberek voltunk, de ugyanakkor fiatalon vallott elveinkhez mindvégig hűek maradtunk. Joggal lehettünk büszkék elköltözött öregeinkre, akik egy becsületes életutat, hivatásunk szeretetét, a haza és egymás iránti hűséget, a helyes magatartás és társadalmi élet szépségét, a kötelességtudás, kötelességteljesítés fontosságát plántálták belénk. Büszkék lehetünk és vagyunk hőseinkre, akik a legtöbbet, az életüket adták hazánkért, a magyarságért és ílymódon értünk is. De mi, akik életben maradtunk, vajon eleget tevékenykedtünk-e annak érdekében, hogy az ő egyetlen életükről való lemondásukért cserébe legalább az emlékük maradjon fenn méltó módon a későbbi generációk körében ? Nem hiszem, hogy ne lehetnénk büszkék az utolsó, csaknem fél évszázad alatti életvitelünkre is, mert elhanyagolhatóan kevés azoknak a száma, akik közülünk, feledve azt, ami szép, ami becsületes volt, egy alig valamivel könnyebb élet kedvéért megtagadták öregeinket és minket. Büszkék lehetünk azokra a derék barátainkra, akiknek életük nem könnyű körülmények közötti újrakezdésének terhe mellett, idegenben, tellett akaraterejükből arra, hogy folyóiratunkat negyedszázados tetszhalálából felélesszék, sőt arra is, hogy abból a világ minden táján olvasott tekintélyes annales-t szerkesszenek. Hála nekik érte ! A hetvenes évek elején újra elindított folyóiratnak feladata természetesen más volt, mint a háború előttinek. Talán szebb is, de mindenesetre felelősségteljesebb és nehezebb is, mert egy, az egész világon szétszóródott társaságot kellett összetartania. Az általa megszólítottak leikébe kellett erőt csepegtetnie az idegenbeni és hazai nem könnyű sors elviseléséhez. A magyar jövő számára is bizonyítékkal kellett szolgálnia ahhoz, hogy a mi igazságtalanul megsebzett generációnk is, mint minden előttünk élő, kötelességtudó és becsületes volt. Vajon mi lesz a sorsa annales-ünknek most, amikor mi megöregedtünk és maradékunk is már elköltözni készül ? Annak tudatában, hogy éppen a mi foglalkozásunk eredményeképpen összezsugorodott világunkban, hazánk a Kárpát-medencében és magyarságunk szerte a világban él, hisszük, hogy az a repülő szellem, mely a mi generációnk korában született, az majdan a nem kevésbé magyar és hasonlóan becsületes, az elődöket és közös hőseinket tiszteletben tartó utódainkban is élni fog, mint ahogy erre már napjainkban számos bíztató példát látunk ! Amennyiben ez így lesz, akkor a "Magyar Szárnyak" az elődök hazaszeretetét, hűségét, becsületes életét követve itthon tovább fog élni. Adja Isten, hogy úgy legyen ! 16 Tanyasi
