Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tanyasi: Az úttörők. Prodam Guidó emlékére
az elődöktől átvett jótulajdonságokból és az 6 egymás iránti szeretetük kisugárzásából éltek és élnek még ma is. És, hogy ezt az értékes örökséget valóban őrizzük, igazolja az a tény, hogy kevés olyan társaságról tudok, mint a mi repülő közösségünk, mely annyira megtépázottan, megalázottan és szétszaggatva is büszke tud lenni arra, amit fiatalkorában tett és arra is, hogy nehéz teherrel a hátán, becsületben öregedett meg. A tizenkilencek társaságát, ha kispénzű is, de nemes lélekkel bíró emberek alkották. Bizonyítja ezt önként vállalt munkájuk iránti lelkesedésük és humorral keveredett lemondásuk is, mely világban akkor élniök kellett. Hiszen egy repülőgép konstruálása nem csak ma kerül sok pénzbe és gondos munkába, hanem akkor is drága volt és igényes munkát követelt, amikor az a madár még ritkaságszámba ment. Annak minden ismert és ismeretlen alkatrészét nekik kellett megtervezniük, az ahhoz szükséges nyersanyagot megvásárolniok és azt a rendelkezésre álló kezdetleges szerszámokkal önmaguknak kellett megmunkálniok. A lapos pénztárcával bíró társaság, büszkeségük felépítésére a pénzt bizony csak a hasán spórolhatta meg és ílymódon elképzelhető, hogy étrendjük nem lukulluszi lakomákból állott. Krumplit krumplival ettek ők nagy buzgalommal nap-mint-nap. Amikor már a könyökükön kezdett kijönni az egyhangú koszt, megszólalt egyikük : "Fiuk ! Hát ne együnk mindig krumplit, együnk már egyszer burgonyát is !" Nem mondhatom, hogy ebben a tekintetben mi, az életünkben adódó kellemeset meg nem vető utódok, derék elődeinkhez hasonlítottunk volna, mert mi bizony sem nem koplaltunk, sem nem szomjuhoztunk. Ha emlékezetem nem csal, akkoriban volt egy alakulatunk, melynek nemes tagjai — mint rájuk némileg jellemzőt — fordított tevét, égnek álló lábakkal kívántak gépeik oldalára pingálni — ha föntebb ezt megengedték volna — mondván, hogy az a derék jószág hat hétig képes dolgozni anélkül, hogy valamit is enne, inna. Ok pedig ezzel ellentétben akár hat hétig is képesek voltak enni, inni, anélkül hogy valamit is dolgoztak volna. Persze ez az egész csak merő kitalálás, "rosszmájú rágalom". Azért a rákosi repülőknek sem kellett ám a végtelenségig nélkülözniük a húsételt, mert egyszer csak egy mit sem sejtő galamb landolt az ebédelők közvetlen közelében, mikoris a krumplitól megcsömörlött népség egyszerre kiáltott fel: "Hát mi a csudáért koplalunk mi annyit, amikor itt az ingyen pecsenyének való!" Másnap aztán már puska is sikeredett valahonnan és amíg csak egy galamb repkedett az általuk kinevezett reptér körzetében, addig nem hiányolták a húsételt derék őseink. Amikor pedig galambhúsból kifogytak, jött a híres-nevezetes varjúleves. Az idő ilyetén múlásával egyre "pofásodon" a minden reggel nyelvcsettintés kíséretében körülmustrált, büszke gépmadár is. Bizony irigylem tizenkilenc elődünk nyugodt mederben folyó érdekes és értékes munkásságát, tisztább, világosabb, egyenesebb gondolkodásmódját, mint ahogy irigylem becsületesebb világban leélt életüket is. Joggal mondhatom ezt, mert annak ellenére, hogy a mi generációnk nagyobbik fele akkor még nem élt vagy nagyon kicsi gyermek volt, jól ismerjük és értjük azt a kort, azt az életformát és életfelfogást, melyben ők éltek, hiszen az a kor a szüléink élete volt, akik minket útnak indítottak. Mi, az első repülők utódai — lelki rokonok lévén — el tudjuk képzelni a tizenkilenc elődünk lelkében viharzó érzéseket, amikor a "Horváth III/A" jelet viselő dédelgetett kedvencüket a szerelő csarnokból — az erős szél miatt a szárnyakba kapaszkodva — 1911. november 4-én kikisérték a starthelyre. Lelkűnkben ma is átérezzük a tizennyolc földönmaradó társ bizakodását és fel tudjuk fogni gondjaikat, amikor a vezetőülésben helyetfoglaló barát viselkedését, minden mozdulatát féltő aggodalommal figyelték. Annak a nyolc-kilencszázezer embernek pedig, aki Budapesten akkor mindennapi életét élte, fogalma sem volt arról, hogy sokaknak közülük néhány perc múlva olyan látványban lesz része, mely miatt városukban megáll az élet, mely miatt mindenki szívét-lelkét büszkeség tölti el, mert ebből a kis népből valakik — nem először és nem utoljára a történelem folyamán — megint csodát müveitek. A Rákos patak által átszelt réten az első magyar pilóta, a gázkar betolásával megremegtetett egy repülő-szerkezetet, mely a távolban kiválasztott fa irányába meglódult, majd mintegy 150- 200 m-es gurulás után felemelkedve, elhagyta az anyaföldet. Nem hiszem, hogy közülünk valaki is elfelejtette volna élete első egyedül-repülését, annak a nagyjából negyedórának a maradéktalan örömét. Alighanem valamennyien — ha nem is beszélünk róla — daloltunk akkor odafönt a keblünkből kitömi akaró örömérzés nagyszerűségétől. Szép ez a mesterség, többek között azért is, mert sehol sem talál az ember indulata, lelke oly megnyugvásra, mint a világ legkényelmesebb ülőalkalmatosságába süllyedve odafönt a levegőben, ahová nem ér fel semmi abból, ami idelent a földön csúnya, ami bántó. Prodam Guidó volt az első magyar ember, aki a repülésnek ezt a semmi máshoz nem hasonlítható jó érzését átélte. Sikeres startjától felbuzdulva, Guidó bátyánk nem maradt a helyi légtérben, hanem a város fölé, az újpesti vasúti összekötőhíd irányába fordította megnyugtató egyenletességgel duruzsoló masináját. Ott, "ráülve" a Duna vonalára, a hidak fölött repült el és ejtette bámulatba a főváros lakosságát. Ha az élet más területén bóklászunk, keressük a szépet, akkor csaknem elképzelhetetlennek találjuk azt, hogy a művészetek bármelyik ágát őszintén és tehetséggel művelő ember rossz legyen, mert lehetetlen szépet alkotni becstelen, csúnyaságokkal fertőzött lélekkel. Az igazi sportember is jólelkű, becsületes, mert ilyenné neveli őt a szellem, mely a sportvilágban uralkodik, mely az egészséges testben ép lelket alakít ki. Nem szeretném, ha a szerénytelenség vádja érne amiatt, hogy valamilyen formában a fentiekhez sorolom mesterségünket. Nem a repülők kiválóságát kívánom ezzel igazolni, a világért sem, hanem a foglalkozás lélekformáló erejét. Pest, Buda meglátogatása után Guidó bátyánk gépének orrát ismét Kőbánya irányába fordította. Szerencséjére, csak amikor a település házait már maga mögött hagyta, akkor kezdett a primitív megoldásokkal működtetett motor rakoncátlankodni. Csodálni való-e, hogy az első gépmadár rendetlenkedett, amikor — hogy mást ne mondjak — a takarékosságra kényszerült konstruktőrök a benzinnek a motorba táplálásához például egy egyszerű biciklipumpát alkalmaztak ? No de nem olyan fából faragták Guidó bátyánkat, mint aki könnyen elveszíti lélekjelenlétét. Még akkor sem, ha netán a szigorú tekintetű, de már az idők folyamán megkopott erejű Nemesis istennő ijesztegette őt az Olimpusz csúcsáról, nagyhatalmú kezében tartva mérővesszejét és mérlegét, mely szerszámok segítségével szabja meg mindenki számára az emberi lehetőségek határát és aki mindenkire kegyetlenül lecsap, aki kiválóságával, vagy szerencséjével felkelti az istenek féltékenységét. Guidó bátyánk mindezzel nem törődve, nyugodt kézzel kissé meredekebb siklásba nyomta masináját és oly síma leszállást hajtott végre az előtte megjelenő bolgár kertészet retkei és káposztái között, mintha tanult mestersége nem a gyógyszerek kikeverése, hanem már régen a repülés tudományának a művelése lett volna. Megérdemlik a magyar repülés Rákosmező-i útörői, hogy nevük a mi Annales-ünkben, a Magyar Szárnyak-ban megjelenjék : 150 Adorján János Prodam Guidó Csermely Károly Svachulay Sándor Dedics Ferenc Székely Mihály Dobos István Takács Béla Horváth Ernő Takács Sándor Kolbányi Géza Tóth József Kvasz András Tóth Kálmán Létai Sándor Wéber Károly Minár Gyula Wittmann Viktor Zsélyi Aladár.
