Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Gaál Gyula: Gyorsbombázók: adalékok és kérdések
meg. (A szerző nem kívánja nevének említését) (48) Wágner, Zuna (MSZ 1988), Szilaj Varga (MSZ 1988), Rep.— Varga Imre hadnagy valószínűleg azonos a Me.210- es átképző tanfolyam egykori növendékével. Viszont ugyanő a 102/1 század névsorán is szerepel ! (MSZ 1989, 12. oldal). Ennek oka időközbeni áthelyezése a 102/1 századhoz. Sem Récsey főhadnagy, sem Mezőlaki zászlós nevét nem tudtam megtalálni a rendelkezésre álló anyagban. Orbán József valószínűleg Orbán Ferenc, vagy fordítva. (49) Rep. (50) Punka (Mező). Háry Kálmán bajtársunk üzenete a szerzőnek Kedves Gyula Barátom I Péterdi (Dorka) barátom jóvoltából jutottam kéziratodhoz, azt elolvasva kérésednek megfelelően amihez tudtam, hozzászóltam. Megjegyzéseimet vedd baráti segítségnek, s kérlek, ne kritikának, hanem segítő készségetek tekintsd írásomat. Budapest, 1991. április havában. Utóirat Baráti üdvözlettel Háry Kálmán Csapó és Gaál bajtársaink kéziratait megküldtem hozzászólás végett a 102/3 gyorsbombázó század egyes túlélő tagjainak. Az alábbiakban közlöm Szabó Andor hadnagy bajtársunk a század egyik pilótájának visszaemlékezését. Szerkesztő Amikor Csapó Béla zászlóshelyettes és társai 1944 január elején Ferihegyen Messerschmitt Me.210-es átképző tanfolyamra jelentkeztek, mi is bevonultunk — hat fiatal, 1943. december 6-i, utolsó kassai avatású hadnagy — a Repülő Kísérleti Intézethez. Jelentkeztünk Dóczy Lórándnál — akkor még hadiműszaki törzskari őrnagynál, az Intézet parancsnokánál — szolgálattételre. Reméltük, hogy egyszer majd jó berepülő pilóták leszünk. Századparancsnokunk Papp János főhadnagy lett, elsőtisztünk Lelkes Lajos (később MALÉV főpilóta) főhadnagy. így Csapó Béláékkal együtt éltük át 1944. április 13-án a bombatámadást. A bombázás során a RKI részéről minimális sebesülés történt, mert — hála Dóczy előrelátó intézkedésének — a RKI teljes személyzete (akik nem repültek) gépkocsikon és autóbuszokon a Vecsésen túli szántóföldekre ment ki és ott várta meg a légitámadás végét. Mivel a repülőtéri épületek nagy része használhatatlanná vált, illetve elpusztult a légitámadás következtében, a RKI átmenetileg kitelepült a vecsési iskolába, majd kb. június végén teljes gépállományával együtt Várpalotára, ahol természetesen folytattuk a repülést is. Július végén óriási szerencsétlenség érte a századot: egy bombakiejtési próba alkalmából egy 50 kg-os bomba — valószínűleg emberi mulasztás következtében — felrobbant és 15 bajtárs (emlékezetem szerint 22. Szerk.) — köztük vitéz Papp János főhadnagy — vesztette életét. A hősi halottak között volt évfolyamtársam Tóth Ede hadnagy, valamint Földi István akadémikus, akit Posgay Antal hadnagy — akkor még akadémikus — is megemlített korábbi visszaemlékezésében. A géppótlás Tápiószeléről történt. Még 1944. április-májusában mi repültük át a gépeket Ferihegyről, ill. Horthyligetről Tápiószelére. Sokszor maga Dóczy is velünk jött, illetve Ju.52- essel, vagy Ju.86-ossal hozott vissza bennünket. Egy ilyen alkalommal — már Ferihegy bombázása után— megkérdeztük tőle : mit hoz a jövő ? Ezt válaszolta : "Fiaim, a vesztett ügyet is kell tudni szolgálni." Hát ebben az elmúlt négy évtized folytán igazán nagy gyakorlatra tett szert a szegény magyar nép ! A 102/1 és 102/2 gyorsbombázó századokkal november első napjaiban kerültünk össze, mikor ők Ferihegyről Várpalotára települtek és belőlünk, a RKI hajózóiból, megalakult a 102/3 gyorsbombázó század Péterdi Adolf főhadnagy parancsnoksága alatt. Elsőtiszt Hegedűs László főhadnagy volt. A három századból alakult osztály parancsnoka Martini Albert őrnagy lett, aki előzőleg mint Dóczy Lóránt — ekkor már alezredes — segédtisztje volt. Itt említem meg, hogy még novemberben bevetésen voltunk a 102/3 századdal Budapesttől délre lévő orosz erők ellen Dunaharaszti-Ráckeve térségében. Alacsonytámadást hajtottunk végre a Dunaharaszti kis Duna híd ellen és — újonc lévén — első bevetésként ma is látom az orosz lövedékek tűzgolyóit felém repülni zuhanás közben. (Valószínűleg ez volt az a bevetés, melyet Csapó Béla zászlóshelyettes bajtársam Dabas és Ráckeve térségében említ.) December 9-én települtünk át Lesvárra. Ottani működésünk olvasható az 1988-as MSZ-ban megjelent Péterdi-Posgay viszszaemlékezésekben. 1945. március végéig voltunk Lesváron. Nagypénteken még részt vettünk az istentiszteleten (sajnos, nem emlékszem arra, hogy hányadika volt). Utána még aznap átrepültünk Pamdorfba, ahol már erős szürkületben tettük le a gépeket. Másnap arra ébredtünk, hogy a gépeket fel kell robbantani, mert nincs benzin, csak a futárgépeket lehet tovább vinni. így Osskó Pál főhadnaggyal együtt a piros bőrüléses kis Áradó 79-essel (Szilassy színész gépe volt) még elrepültünk Linz mellé Hörsching repülőterére. Onnan aztán hol gyalog, hol gépkocsin, eljutottunk a cseh határon lévő Rohrbach-ba, ahol földi részünkkel és a családtagokkal találkoztunk. Sok nyugalmunk itt nem volt, mert (az angol rádióból) tudtuk, hogy ez a terület szovjet megszállás alá fog esni. Április végén aztán annyi benzint vásárolva cigarettáért, amennyi a családtagok és csomagok szállíutásához kellett, gyalogmenetben megindultunk Passau felé Wegscheid-en keresztül, hogy még a híd felrobbantása előtt átérjünk a Duna másik oldalára, a leendő amerikai zónába. Végül a Légierők parancsnoksága Tann-ba települt, mi pedig (a 102/3 század maradéka) Taubenbach falucskába. Innen 1946 januárjában tértem haza Pockingon keresztül, minekutána elbúcsúztunk egykori "Gazdánktól” : Dóczy Lóránd alezredestől. Itthon igen nagy örömmel találkoztam 1944. december 23-án lelőtt századparancsnokommal: Péterdi Adolf főhadnaggyal, akinek lelövése és sebesülése ellenére sikerült életben maradnia. Összegezve repülő pályafutásomat, Várpalotán és Lesváron minden anyagi nehézség : benzinhiány, rossz időjárás, hó, stb. ellenére sikerült több mint 25 bevetésen résztvennem, amiért még utolsó percben megkaptam a tűzkeresztet. Hogy azon eszmények, melyeket nevelésünk és rövid működésünk alatt magunkévá tettünk és ma is büszkén vallunk, milyen maradandók, bizonyítja, hogy 1963-tól minden évben bajtársi vacsorán gyűlünk össze évfolyamunk megmaradt tagjai, akiket 1943. december 6-án utoljára avattak Kassán — ezzel tanúságot téve összetartozásunkról. 46 Szabó Andor
