Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Szerkesztői beszámoló
SZERKESZTŐI BESZÁMOLÓ Eseményekben dús esztendőt hagytunk magunk mögött 1990-es számunk megjelenése óta. Akkor még az Öböl-háború valószínűsége vetette előre árnyékát. Az Öböl háború be is következett és a megjósolt gyorsasággal véget is ért. Ki gondolta volna, még legmerészebb álmában is, hogy a kommunista "nagyságok" szobrai fognak sorra ledőlni a Szovjetunióban, hogy a mindenható "Párt"-ot kisemmizik az államvezetésből — mondhatnánk azt is, hogy a szemétdombra dobják —, hogy Leningrádból ismét Szentpétervár lesz és hogy a régi, bűnös rendszert visszasírók összeesküvése a nép akaratán bukik majd meg — annak a népnek az akaratán, melynek nevében hetven esztendőn át tartották rettegésben-nyomorban alattvalóikat és milliószámra gyilkoltak ártatlanokat ? Nekünk, magyaroknak azonban mindennél fotosabb és nagyobb jelentőségű 1991. június 30-a : e napon hagyta el hivatalosan az országot az utolsó szovjet megszálló katona, több mint negyvenhat esztendős elnyomás után. Hazánk szabad és független lett ismét, otthoni honfitársaink szabadon lélegezhetnek, gondolkodhatnak, beszélhetnek, mozoghatnak. Ez alatt a negyvenhat esztendő alatt — sajnos — nagyon "eredményesen” működtek "felszabadítóink" és magyarországi kiszolgálóik. Teljes erővel és rendszerességgel igyekeztek kiölni az ország lakosaiból, fiataljából, öregjéből mindazt, ami szemünkben szent és sérthetetlen : a vallás gyakorlatának szabadságát, elődeink, őseink tiszteletét, régi hagyományaink ápolását, még a családi élet bensőséges szentségébe is beletiportak mérgező hatású doktrínáikkal. Maradandó volt-e a hatása ennek az ideológiai pusztító hadjáratnak ? Merem hinni, hogy nem ! A rendszer azért esett szét, mert képtelen volt hamis tanait elfogadtatni a lakossággal, mely — józan életszemléletére támaszkodva, ha külsőleg nem is, de — szívében elvetette azokat. Mi sem mutatja szebb jelét annak, hogy vér nem válik vízzé, mint az, hogy a katonai repülő alakulatok sorjában veszik fel ismert és népszerű parancsnokaink, alakulataink neveit, festik gépeikre a régi század- és osztályjelvényeket. Megható jelenet játszódott le ez év augusztus 15-én, amikor a margitszigeti Szent Mihály kápolnában — immáron negyedszer — régi repülők gyűltek össze emlékmisét hallgatni, melyet a pap az összes magyar repülő halottak emlékére mondott. Ezen az emlékünnepségen megjelent a kaposvári "Boszorkány" alakulat tiszti küldöttsége és megkoszorúzta a Légierők védőszentjének a szobrát. Áprilisban, a veszprémi ejtőernyős tragédia ötvenedik évfordulóján rendezett a honvédség megható ünnepséget a Farkasréti temetőben és a veszprémi repülőtéren. Májusban Háry László vezérőrnagynak, a Légierők legendáshírű parancsnokának "Tatának" a síremlékét avatták a 301-es parcellában. Ugyanekkor Letkésen tartottak emlékünnepséget a Szent László hadosztály elesett hőseinek tiszteletére. Júniusban megható ünnepség és repülőnap megtartásával vette fel hivatalosan a taszári repülő egység a "Boszorkány" nevet. Ezen az ünnepségen jelen volt az eredeti "Boszorkány" század két volt parancsnoka is : Inokai András és Ghyczy Tihamér bajtársunk, valamint a volt osztályparancsnok, a hősi halált halt Mocsáry István őrnagy özvegye is. Júliusban Veszprémben tartották meg az 1. Magyar Vadászrepülő Találkozót, melyre — tudomásom szerint — a Veteránok is hivatalosak voltak. A hazai "Új Szárnyak" repülő folyóirat februári számában olvashattunk egy felhívást Budapesten, Kecskekméten és Veszprémben szeptemberben megtartandó találkozóra, melyre amerikai, német, szovjet, román és magyar veteránok voltak hivatalosak. További részletet erről a találkozóról nem tudok. Mindezek a külső megnyilvánulások arra mutatnak, hogy végre szabad lett Hazánk, s nyitva áll az út Múzeumunk anyagának végleges hazaszállítására. Ez ügyben tárgyalt volna otthon tavaly októberben Szenteleky Géza igazgatónk, azonban útját közbejött, előre nem látott akadályok miatt kénytelen volt idén tavaszra halasztani, amikor is mind a Hadtörténeti Múzeum, mind pedig Székesfehérvár Polgármesteri Hivatalának vezetőivel folytatott tárgyalásokat. Értől szóló beszámolóját — ugyancsak közbejött, előre nem látott akadályok mitatt — nem volt módjában lapunk számára megírnia. Magam is csak másodkézből értesültem a tárgyalások lefolyásáról, így csak anynyit tudok közölni olvasóinkkal — akik közül számosán érdeklődtek nálam ez ügyben —, hogy az anyagot minden valószínűség szerint rövidesen útba fogják indítani Magyarországra, a Hadtörténeti Múzeum részére. Sajnálom, hogy ennél részletesebb felvilágosítással nem tudok szolgálni. Örömmel jelenthetem, hogy a tavaly meglehetősen nagy példányszámban Magyarországra küldött lapunk meghozta gyümölcsét : számos — főleg egyéni — visszaemlékezés futott be, melyeket vagy cikk formájában, vagy "Bajtársi levelek" rovatunkban közlök. Sajnos több kézirat ismét nem került leközlésre, egyrészt helyszűke, mástrészt pedig lapzárta-utáni beérkezés miatt. Amennyire örvendetes a leközlendő anyag megnövekedése, oly arányban nőttek meg gondjaim annak feldolgozását illetően. Lévén egymagámban, lassan képtelen vagyok mindent időben és rendszeresen feldogozni. De csinálom tovább, amíg bírom. Csak arra kérem a kéziratok beküldőit, hogy — amint azt a "Szerkesztői üzenetek" rovatban is kihangsúlyozom — lehetőleg géppel írt kéziratot küldjenek be (ha ez nem lehetséges, akkor jól olvasható kézírással), ritkított sorközzel és bőséges margóval, az ívnek csak az egyik oldalát használva. Sokszorosan átjavított kéziratok módfelett megnehezítik munkámat, s az ilyenekkel szemben bizony sokszor "allergiás" vagyok. Eme "panaszkodás" után hadd említsem meg, hogy önzetlen segítőim, irányítóim száma messze túlszárnyalja azoknak a számát, akik lapunkban kifogásolni valót találnak. Különösen megható az az odaadás, anyagi terhek vállalása, amellyel soksok bajtársunk ügyünket szolgálja. Ezek a bajtársak adnak erőt nekem a szerkesztői munka folytatására. Az elmúlt esztendő során sok bajtársunk hagyott itt minket, neveiket In Memóriám rovatunk őrzi. Volt közeli munkatársaink közül Chirke Jenő bajtársunk — aki a nyolcvanas évek közepén viselte az elnöki tisztséget — húnyt el váratlan hirtelenséggel, továbbá Horváth László bajtársunk, legutóbbi időkig Múzeumunk gondnoka, is megtért őseihez. Külön megemlítem otthoni legodaadóbb és legszorosabb munkatársunkat, v. Nagymarosy Tibort aki fáradhatatlan szorgalommal, precizitással és öntudattal szolgálta ügyünket utolsó leheletéig. Fájdalommal tudatom, hogy Tibor is itthagyott bennünket. Befejezésül szeretném kifejezni ismételt köszönetemet és hálámat azoknak a munkatársaknak, akiknek a közreműködése elengedhetetlen tartozéka lapunk létezésének. Elsősorban köszönöm felmérhetetlen segítségét és irányítását lektorainknak : Ghyczy Tihamémak, Kovács Károlynak és Winkler Lászlónak; műszaki tanácsadónknak : Mike Harvey-nak, akinek út-mutatása tette simábbá a "Desktop publishing" — íróasztali kiadás — sokszor meglehetősen göröngyös útját; végül Bally Jánosnak, Benkó Bélának, Faluhelyi Ferencnek, dr. Farkas Jenőnek, Fehér Endrének, Figder Elemérnek, Gaál Gyulának, v. Góthay Ákosnak, Karátsonyi Mihálynak, Kálmán Piroskának, Mesch Józsefnének, dr. Pagáts Pálnak, Pálos Gézának, Raidel Jánosnak, Sági Lászlónak, Schneeberger Jenőnek, Somorjay Józsefnek, Szmolnik Lajosnak, Tarlós Józsefnek, Tomcsányi Józsefnek és Vasváry Józsefnek értékes adatszolgáltatásaikért, illetve a Múzeumnak küldött adományaikért. Abban a reményben, hogy jövőre ismét módomban lesz egy hasonló kiadványt szétküldeni, kívánok kedves olvasóimnak jó egészséget és jó leszállást! Péterdi A. János 2
