Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Badiny Jós Ferenc: Amikor úgy volt, hogy megtámadjuk Romániát…
/Bääin^ Amikor úgy volt, hogy megtámadjuk Romániát. 1938-at írtunk. Tapolcán szolgáltam az 1. nehézbombázó századnál, mint pilóta főhadnagy. Ennek a századnak parancsnoka akkor Czirfusz Imre százados volt. Ez volt az u. n. "Isten nyila" század. Mellettünk működött az "Isten kardja" század is, melynek parancsnoka Vitán Béla százados, igen jó barátom volt. Alig két hónapja kaptuk meg Németországból az új Ju.86-os kétmotoros bombázógépeket és törhetetlen lendülettel folyt a kiképzés az akkor "modem”-nek tartott és nagyon jó repülő tulajdonságokkal rendelkező gépekkel. Október 1-én érkezett meg Dóczy Lóránd őrnagy, a m. kir. honvéd Légierők Kísérleti Intézetének parancsnoka és mind a két század minden egyes gépével próbarepülést végzett. Mikor a mi századunk kilenc gépére került a sor, kértem : engedje meg, hogy minden gép-próbára vele menjek. Mivel nemcsak a bajtársi-baráti szálak fűztek minket össze, hanem repülő "tanonc" koromban ő volt oktatóm a "másodfokon", hát örömmel ölelt meg és vitt magával. Az utolsó gép berepülése már a késő délutáni időre tolódott és a hirtelen beálló októberi este is ránk esett. így a leszállást már majdnem sötétben végeztük. Tekintve, hogy a Juhosban csak "egy" kormány van (kevés kivétellel. Szerk.), ami Dóczy kezében volt, mint mindig — most is — tanított. "így gyújtsd meg a reflektort. Csavard ki egészen és mikor megakad a tekerő, hármat tekerj vissza. A fény így pontosan oda esik, ahová le kell szállnod. Szállj rá a földön a fényre." .. .és pontosan rá is szállt, ami annyit jelentett, hogy a gépet símán letette a földre. Begurultunk a hangárhoz és a jól végzett munka tudatával mentünk be Tapolcára, a tiszti étkezdébe. — Másnap reggel Dóczy továbbrepült és az örök "oktató" búcsúszavát vetette felém — mondva : "Ne feledd, amire tanítottalak. Nagyon jó gépek ezek. Szeretni fogod a nyolcvanhatost." Aztán egy intés és már a Badacsony fölött volt. A búcsúzásnál még nem is sejtettem, hogy hamarosan használni fogom mindazt, amit az esti leszállásnál tanultam. Alig pár nap pergett le az idő óráján és jött október 6-ika. Reggel korán már megkezdtük a megszokott repülő-életünket, amikor a Tapolcán, bent a kisvárosban és nem a repülőtéren székelő osztályparancsnok — Kazay Kuli őrnagy (keresztnevét már nem tudom, mert mindenki csak "KULI"-nak hívta) (Kálmán — Szerk.) berendelte mind a két század "légi részét" (azaz a repülő személyzetet) a tiszti étkezdébe — eligazításra. Kb. 11 óra lehetett délelőtt, mire ott egybegyűltünk. Kazay ijedt arccal jött be segédtisztje — Szemes István százados — kíséretében és kezében egy papír volt. A szokott rekedt hangján így szólt: — Most jött ez a Hughes távirat (felmutatta a kezében lévő papírt) és a Légierő Parancsnokság azon intézkedését közli, hogy holnap, azaz október 7-én reggel nyolc órára az 1. nehézbombázó osztály bevetésre készen álljon a Debrecen-i repülőtéren. - Ehhez parancsom a következő: 1. ) A földi rész az éjjel folyamán teherautókon áttelepül Debrecenbe az én parancsnokságom alatt, indulás az est beálltával. Bomba- és lőszerellátást a földi rész teherautókon visz. 2. ) A légi rész a gépekkel települ át. Előkészületre rendelkezésre áll az idő ma délutánig. A légi rész indul délután 15 órakor. — Végeztem! — Olyan csend lett, hogy a légydöngést is hallani lehetett volna, de hamarosan megtört Vitán Béla határozott hangjával. így mondta : őrnagy úr ! — Parancsa — a légi részt illetően — ma végrehajthatatlan. — Kazay : — Megtagadod a parancsot... ? — Vitán : Meg, annyiban, hogy én a századommal ma nem indulok. Mire Debrecenbe érünk sötét lesz és századom sem ködrepülésre, sem éjjelirepülésre kiképezve nincs.- Kazay (dühösen és vörös arccal): Rögtön keresztül lőlek.- Vitán (zubbonyát kétfelé húzva, a mellét mutatja) : Ide lőjjön, mert akkor sem megyek. Nem fogom öszetöretni a gépeimet. Majd én holnap reggel nyolc órára ott leszek Debrecenben, mert holnap reggel napfeltekor indulok. — Kazay : Haditörvényszéki eljárást indítok a százados úr ellen parancs-megtagadás miatt. Végeztem. Mindnyájan Vitánra néztünk, aki tisztjeinek azt mondta : "Mindenki készítse a földi rész mihamarábbi indulását. Holnap reggel öt órakor indulunk a légi résszel Debrecenbe." A mi századparancsnokunk — Czirfusz százados — nem így intézkedett, hanem az osztálypaprancsnoki rendelkezés teljesítésére utasított minket. Én a földi résszel nem törődtem. Rajparancsnok voltam, ami azt jelentette hogy három géppel indultunk. Jobbról : Szánthó Béla (Bácsi) főhadnagy kísért, balról pedig Vághelyi Kálmán őrmester. Gépszemélyzetemhez tartozott egy — a tartalékállományból nemrégiben behívott — zászlós, mint megfigyelő (nevét már elfelejtettem), rádiósom Perjési őrmester és a szerelő-lövész : Mondok, keresztnevére nem emlékszem. Pontosan délután három órakor startolt a századparancsnok három gépe. Utána mi hárman következtünk, majd utánunk Jakab hadnagy raja. Tág kötelékben emelkedtünk 2000 m magasra és aztán vígan búgtak az új motorok. Beszélgettünk egymással rádión. Budapesttől kicsit délre közelítettük a Duna-szakaszt, amikor látom, hogy a Duna keleti oldalán egy sűrű felhő-front látszik előttünk, mely egészen a földig ér. Hirtelen határoztam és mondom a mikrofonba: Bácsi ! ... és Kálmán ! ... Hé, itt vagyok Bácsi . . Én is Kálmán . . . jönnek a válaszok. — Szánjatok le Budaörsön, mert látjátok mi van előttünk. Én megpróbálok bemenni Debrecenbe. Jó leszállást... Még láttam, hogy Bácsi jobbra húz el egy nagy kanyarral, aztán nekikészültem a felhőknek. Hamar bemértem a térképen, hogy a tartott sebességemmel 55 percre van szükségem Debrecenig és beállítottam a pontos kurzusra a pörgettyűs iránytűt. Hamarosan bent voltunk a felhőben, mely egyre feketébb lett. Persze a hátunk mögött eddig szépen, de már bágyadt fénnyel sugárzó nap ereje itt megtört és esett az eső is. Mondom Perjésinek : — Hívd Debrecent, hogy jövünk és világítsák ki a repülőteret. Aztán csendben repülünk tovább. Tartom jól a "Wendezeiger"-t, a variométer mutatója is rendben, irányrepülés pontos és már 25 perce repülünk, de Debrecen nem jelentkezik. — Hívod-e a repülőteret Pista ? — kérdezem Perjési őrmestert. Állandóan hívom, de nem jelentkezik ! — jön a válasz. Már lassan csökkentem a magasságot, félgázzal mennek a motorok — süllyedünk és Debrecen nem jelentkezik. Minél lejjebb megyek, annál kevesebb az eső, de már sötét van. Kb. ötven méteren vagyok, amikor látom alattam a földet. Keresem a repülőteret, de sehol semmi fény, hanem jobbra előttem piros-zöld reklám transzparenseket látok fényleni. Az Debrecen — gondolom — és gázt adva fordulok arra s mondom : 207
