Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Tanyasi: Hatvan éve történt
újra visszaesett a repülőtér füves talajára. Endresz Gyurka az utolsó pillanatban fölrántotta masináját, átugratta az ostobán útban álló fákat, majd egy kis liftelés után — így szoktuk mondani — levegőt fogott és máris a tenger felett szálltak, mely aznap és éjszaka, egészen másnap hajnalig egyetlen utitársuk volt a hosszú úton. Most már felszabadultan, a maguk mögött hagyott gondok nyomása és a túlterhelt gép startjának nehézsége alól, Magyar Sándor "egymásköztire" kapcsolta rádióját, üdvözölte barátját és mindketten túláradó gyerekes örömmel lelkűkben énekelték a mikrofonon át: "Megugrattak Hortobágyon a karámból..." a végtelen semmibe. A repülésnek most a zavartalan, élvezetes órái következtek abban a vezetőülésben, melyhez hasonlóan kényelmes ülőalkalmatosság a világon nem létezik. Azt hiszem a repülés érzését, ezt a semmihez sem hasonlítható jó érzést csak az ismerheti, aki repülőgépet vezetett. Talán hihetetlen, ha mondom, de amikor az ember fölszáll, a földön hagy minden gondot. Lelke megszabadul minden bajtól, bánattól, körülötte és benne minden lecsillapodik. Nem kellemetlen a motor egyhangú duruzsolása sem, sőt megnyugtató. Jó dolog, hogy ott fönt az ember sok mindenen tiszta fejjel el tud gondolkodni. Odafönt az ember másképp látja és máskép ítéli meg azt is, ami idelenn a földön esetleg kellemetlenül hat. Szóval, szép ez a mesterség, minden egészséges fiatalnak szívből ajánlom. A két derék embernek a lelke ott fönt megbékiüt egymással is, meg a budapesti elutazásuk óta történt megpróbáltatásokkal is. Néhány órás gondtalan repülés után ártatlan gomolyfelhők jelentkeztek, de ezek csak látványosabbá tették útjukat. Mindenki, aki csak utasként is repült légiforgalmi gépeken, tudja hogy milyen szép látvány felülről nézni a napsütötte, hófehér felhőpaplanokat. Az 6 felhőpacnijaik nem akartak szétoszlani, terebélyesebbekké váltak, hatalmas kumuluszokká dagadtak, majd összefüggő, az eget teljesen elborító, többezer méter vastag eső- és viharfelhőkké álltak össze. Endreszék úgy döntöttek, hogy a felhők alatt folytatják útjukat, mert szemükben, látásukban jobban bíztak, mint műszereikben. A tenger felett különben sem kellett attól tartaniok, hogy hirtelen kiemelkedő hegynek ütköznek, tehát egészen alacsonyan is repülhettek. Az egyre alacsonyabban lógó felhők azonban mindig lejjebb és lejjebb szorították gépüket és egyszer csak azon vették észre magukat, hogy szinte alagútban repülnek az erősen hullámzó tenger és a felhők között. Veszedelmes dolog a zuhogó esőtől homályos alagútban száguldani, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor zárul össze a felhő és a tenger vize. Meresztették is mindketten a szemüket és reménykedtek, hogy a sors kiengedi őket ebből a kelepcéből, A botkormányt is keményen tartotta Endresz Gyurka, mert kis masinájukat a feldühödött szél igencsak dobálta. Egyedül motorjuk óraműszerű, egyenletes duruzsolása volt számukra megnyugtató. Kerülnénk már ki ebből a ménkű szaftból — dohogta Gyurka —, amikor Sándor belekiáltott a mikrofonba : "Jobbra előttünk hajót látok!" Amennyire lelkesedtem előbb a magányos repülés szépségéért, most ugyanúgy kell örvendeznünk azon, hogy amikor a repülés veszélyessé vált, barátaink utitársra találtak a hajóban és onnan az utasok éreztetve az óceánrepülőkkel, hogy nincsenek egyedül a végtelen tenger fölött — integettek nekik. A két magyar pedig tudta, hogy a hajóról értesítést küldenek szét az egész világba : a két repülő él és közeldik célja felé. Erőt adott ez a találkozás nekik és a jó Isten is megkönyörült rajtuk, mert rövidesen ritkulni kezdtek a felhők és gyönyörű csillagsátoros éjszaka volt felettük. Magyar Sándor, miután jól kifújta magát, szextánsával nyugodtan méregetni kezdte a csillagok állását, hogy a gép helyzetét pontosan meg tudja állapítanni. Biztonságuk tudatában nyelték most már a százkilométereket, előkerültek az előre elkészített szendvicsek is, meg termoszuk tartalma, az ilyenkor isteni feketekávé, mellyel megnyugtatták korgó és a nem kis izgalomtól összeszorult gyomrukat. Ahogy a rossz nem szokott egyedül járni, a jó sem jött most egyedül. Még éjszaka volt, de már érződött, hogy nincs túl messze a hajnal, ők pedig rádiójukkal ismeretlen adó angolnyelvű karattyolását fogták meg, ami azt jelentette, hogy mái nincs elérhetetlen távolságban tőlük az angol szigetország. Egy jó óra sem telt el, amikor a világosodó horizonton, a nap első sugarainak a fényében megpillantották Írország partszegélyét és dombjait. Most már az angol, francia, német, majd az osztrák rádióállomások vigyáztak rájuk és adták át egymásnak a két magyar ember gépét, akik 1931. július 16-án délután, amikor utolsó csepp benzinjük is elfogyott, Bicske határában, egy kukloricatábla közepén földet értek. Itthon várta és ünnepelte őket az egész magyar nép és természetesen Szalay bácsi, a gavallér amerikai magyar. Valahogy azonban olyan emlékeim maradtak, hogy a hivatalos ünneplések, ha külsőségekben meg is járták, közel sem voltak olyan szívesek, amilyeneket a két — nyugodtan mondhatom — nagyon bátor ember megérdemelt volna. Mondta is egy alkalommal Endresz Gyurka : "Itthon nem sokat törődtek velem a hivatalok miután hazaérkeztem, de majd meglátjátok, milyen nagy temetésben lesz részem, ha itthagyom ezt az ámyékvilágot." Szomorú, de Endresz Gyurkának igaza lett. Még nem telt el egy esztendő sem, amikor meghívták őket az óceánrepülők tiszteletére rendezett világkongresszusra, Rómába. A sikeres óceánrepülőkön kívül résztvett azon mindenki, aki akkor a repülővilágban valamiképpen tekintélyt szerzett magának. Elképzelhető, hogy milyen nagy örömmel készült Gyurka barátunk erre a nem mindennapi külsőségek között lezajló kongresszusra. Gépét — mellyel dicsőséget szerzett hazájának, magának és mely a bicskei leszállásokor jelentéktelen sérülést szenvedett —, már kijavították. Az útra Endresz — Mgyar Sándor helyett, aki nem tudott akkor vele menni — Bittay Gyulával szállt föl és ragyogó, napsütéses időben érkeztek céljukhoz, Róma fölé. Letekintve gépéből, Gyurka látta a hatalmas, őket ünneplő tömeget, az érkező repülők tiszteletére felsorakozott díszszázadot, a zenekart, a világ sok országából már megérkezett gépek sorfalát, és akkor a magasból nagy sebességgel lecsapva, hajszállal a repülőtér pázsitja fölött elhúzott, így köszöntve az ünneplő tömeget. A százezres tömeg felzúgott a merész üdvözlés láttán, de néhány pillanattal később földbegyökerezett mindenkinek a lába, amikor Endresz gépe leszálláshoz készülődve a repülőtér melletti dombnak ütközött, nagy dörrenéssel felrobbasnt és a magasra törő lángokban a gép és a benne ülő két ember hamuvá égett. Hogy történhetett ez meg ? A motornak történt valami baja ? A forró, és ezért ritka délolasz levegő miatt csúszott le ? Vagy Gyurkának forrósodott meg a feje a megtiszteltetés láttán és meggondolatlan volt ? Talán fejébe szállt az, hogy 6 volt ott az egyetlen, aki avval a géppel jött el a találkozóra, amelyikkel az Atlanti óceánt átrepülte ? Lehet, hogy mindezek az okok egyszerre jelentkeztek ? Ki tudja ? Fájdalmas, de Endresz Gyurkának társaságban mondott jóslata hamar beteljesedett: Nagy temetése volt. Olasz repülőtisztek vitték vállukon a faragott tölgyfakoporsó-195
