Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Tanyasi: Hatvan éve történt
1 1» Hatvan esztendővel ezelőtt egy világraszóló nagy tett, fényes repülőteljesítmény hozta mozgásba a magyarság, de különösen a magyar ifjúság lelkivilágát. A tettet megelőzően azonban egy szenzációs hír járta az egész világot. Charles Lindberg amerikai pilóta — először a repülés történetében — Spirit of St. Louis nevű gépén az Atlanti óceánon át egyedül Amerikából Európába repült. A mai fiatalság bizonyára csodálkozik, hogy ezt a tettet bravúrnak nevezem, amikor most, az 6 életükben, az asztronauták másfél óra alatt játszi könnyedséggel az egész földet körülrepülik. Több mint hatvan évvel ezelőtt azonban, amikor ez történt a repülés még alig nőtt ki a gyerekcipőből. Azok a gépek, melyek akkor röpködtek — különösképpen nálunk — a mai masinákhoz képest egészen kezdetlegesek voltak. Külső megjelenésükben is inkább hasonlítottak egy nagy szitakötőhöz, mint a ma ismert repülőgépekhez. Távolsági teljesítményük alig haladt meg néhányszáz kilométernél többet, azt is lehetőleg jó időben. A navigációs eszközök is, melyek a tájékozódást szolgálták a végtelennek látszó tenger felett, primitívek voltak. Az egyszerű folyadékos iránytűn és a tengeri hajózásnál használatos szextánson kívül bizony nem volt egyéb műszer, mely biztonságosan jelezte volna az irányt a cél felé, Rádiózásban is hol tartottunk akkor még !? Kezdetleges, de drága, behemót, recsegő-ropogó készülékükkel a pilóták valamelyik nagyváros adását próbálták fogni és aszerint tájékozódni. A várható időjárásról sem tudtak sokat, így rizikóval indultak mindig úrnak. A meteorológiai intézetek nem rendelkeztek a légteret feltérképező műhold felvételekkel sem. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy az időjárást kémlelők még a békát is — létrájával együtt — felhasználták, hogy valamit a várható időjárásról megtudjanak. (Csak szegény főmeteorológusunk Hille Frédi bácsi, már sajnos csak odafönt, meg ne haragudjék ezért.) Rendelkezett azonban Lindbergh az amerikai repülőipar minden tudása fölött — mely akkor messze az első volt a világon — és ami az ilyen vállalkozásnál nem elhanyagolható, az amerikaiak korlátlan anyagi támogatásával. Természetesen nem akarom ezzel Lindbergh teljesítményét lekicsinyleni, csökkenteni, ezt nem is lehet és nem is szabad. De milyen segítségben és támogatásban részesült a két magyar repülő, Endresz György és Magyar Sándor ? ök, Lindbergh teljesítményén felbuzdulva, mindössze négy évvel később, 1931- ben repültek ugyancsak Amerikából Európába, de nem csak a kontinens széléhez közel eső Párizsba — mint elődjük —, hanem Európán át egyszusszal Magyarországra és repülési idejüket tekintve új világrekorddal szárnyalták túl nagynevű elődjük teljesítményét. A két fiatal magyar embernek, amikor még nagy tervükről álmodoztak, csak az motoszkált a fejében, hogy amit az amerikánus meg tudott tenni, azt ők is véghez tudják vinni. Pedig, amikor forró fejüket összedugták, akarásukon, lelkesedésükön és üres zsebükön kívül semmijük sem volt. Hát, miképpen lehet az akkori, az egész világot érintő gazdasági válság idején, a szegénységben vergődő hazánkban annyi pénzt összehozni, amennyi ennek a vállalkozásnak legalább a megindításához szükséges ? Végigkoldulták ők az egész országot. Minden lehetséges és lehetetlen pénzforrást felkutattak. Fillért-fillérre rakva tudtak Amerikába utazni és tervük megvalósításának nekikezdeni. Ott döbbentek rá, hogy milyen kevés az a pénz, ami fölött ők rendelkeztek. Fiatalságuk és megmutatni-akarásuk azonban hajtotta őket. Folytatták a könyöradomány-gyűjtést. Rendszerint potyautasként, végigjárták az amerikai magyarlakta vidékeket, a jótékonycélú egyesületeket és hangyaszorgalommal gyűjtötték dollár-centjeiket. Amikor már volt egy summa pénzük — persze közel sem anynyi, amennyi egy óceánrepülő gép építéséhez szükséges —, hozzákezdtek gépük megrendeléséhez és annak legyártatásához. Az amerikai repülőgépgyárosoknál és konstruktőröknél persze nem a lelkesedés volt a hajtóerő. Ennél fogva szívfájdalom nélkül abbahagyták a masina építését, amikor fogyni látták a két álmodozó magyar pénzét, ök pedig az örökös pénz-felkutatás idegölő munkájába és egyéb nehézségekbe belefáradva, már egymást is mami kezdték. Utolsó erejükkel azonban mégis csak nekiindultak, hogy újabb és újabb pénzforrás után nézzenek. A repülőgép kín-keservesen, de mégis elkészült és Endresz Gyurkát, Magyar Sándorral együtt, bizony nagy büszkeség töltötte el, amikor kikisérték masinájukat a szerelőcsarnokból a gyár repülőterére. Miután pedig próbarepülést végeztek az alumínium-madárral, az örömtől és hosszú ideig tartó idegmunkától elcsigázottan, könnyes szemmel borultak egymás nyakába. Nem látták akkor már igazi nagy munkájuknak, az Atlanti óceán átrepülésének semmi akadályát. Pedig volt. Akkor döbbentek rá, hogy még nincs rádiókészülékük, anélkül pedig nekiindulni ilyen nagy és veszélyes útnak istenkísértés. Már nem volt sem lelkierejük, sem lehetőségük arra, hogy a még hiányzó pénzt megszerezzék. A szégyentől, hogy hitegetéseikkel oly sok embert fosztottak meg pénzétől és attól, hogy a maguk körüli hiábavaló hírveréssel oly nagy lármát csaptak, letargiába estek. Talán el sem hiszik a történet olvasói, hogy ez így volt, vagy azt gondolják, hogy eltúlzom mondókámat, mert valamiféle hatást kívánok kelteni, reklámozni két embert, kiknek szereplése egyáltalán nem volt fontos az akkori hazai gondok és bajok közepette. Mi, fiatalok akkor azt fontosnak és dicsérendő dolognak tartottuk. A fiatalság minden időben tudott és tud ma is lelkesedni egy különleges és felettébb szép ügyért és a repülés ügye az volt számunkra. Néhány nappal Endreszék elkeseredése után, egy öreg amerikai magyar hentes, Szalay bácsi, kopogtatott albérleti szobájuk ajtaján és a még hiányzó dollárt tartalmazó pénzköteget letette az asztalukra. "Csinálják fiuk a dolgukat tovább, én hajóval előremegyek, majd Budapesten találkozunk" — mondta a lelkes öreg. Bánhidi Tóni bátyánk, aki az elkövetkező időkben a gép műszaki előkészítését, ellenőrzését és berepülését végezte, tudna beszélni azokról a lázas napokról, melyek az óceánrepülést megelőzték 1931. július 15 -én starthoz állt a Harbour Grace-i repülőtéren a gép és Endresz György messzeszálló sóhaj kíséretében betolta a gázkart. Milyen szép muzsika volt a két ember számára, amikor — az akkor erősnek számító — 420 lóerős Wasp motoruk felbőgött. De milyen gyorsan kezdett dobogni a szívük, amikor a végtelen hosszúnak tűnő gurulóskor, a repülőtér végén túli fák óriásira kezdtek nőni az orruk előtt és a töménytelen sok üzemanyaggal megterhelt gép egy-egy pillanatra akart csak fölemelkedni, aztán 194
