Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Bajtársi levelek
elég meleg volt, de tele egerekkel. 1942 karácsonyán — hat hónap után — felváltásra kerültem és visszahelyeztek a kolozsvári repülőtérre. 1943 tavaszán Budapestre az 1. számú Helyőrségi Kórházba honvédorvosi alkalmazó iskolára vezényeltek, majd a nyár folyamán a marosvásárhelyi Horthy Miklós Repülő Alap iskolájában motoros repülő továbbképzésen vettem részt. 1943 októberében megszületett második kislányom Kolozsvárott. A német megszállás után, 1944 március végén családom az előrelátható bombázások miatt egy kis nógrádmegyei faluba utazott. Én Kolozsváron maradtam alakulatommal és májusban nekem is el kellett hagynom Kolozsvárt, hátrahagyva szépen berendezett lakásomat. Veszprémbe helyeztek a honi légvédelmi vadászosztály vezető orvosának. Az alakulat neve Puma vadászosztály, parancsnoka Heppes Aladár őrnagy volt. A háromszázados osztály századparancsnokai Scholtz Miklós, Ujszászy György századosok és Bejczy József főhadnagy voltak. Azok közül, akikkel együtt szolgáltam ekkor, a következő nevekre emlékszem : Prónavölgyi István százados, Irányi Pál főhadnagy, Debrődy György, Tóth Lajos (Drumi), Molnár László, Dániel László, Szalay Pál hadnagyok, Szentgyörgyi Dezső zászlóshelyettes, Benedek ? és még sokan mások, akiknek nagyrészük hősi halált halt. Veszprémben a tisztikar a Várban lévő kanonoki palotában és részben Balatonalmádiban kapott elhelyezést, a legénység pedig szintén a Várban, a gimnázium épületében, melynek igen jó óvóhelye volt. Ekkor már szinte naponta volt légiriadó. A veszprémi repülőteret a nyár folyamán súlyos amerikai szőnyegbombázás érte, sok halottal és számtalan sebesülttel. Székesfehérvár eleste után áttelepültünk a kemenesmagasi repülőtérre. Elhelyezésünk Sömjénmihályfán volt. Itt nem sokáig maradhattam, mert kineveztek a Légvédelmi Tüzérhadtest vezető orvosának és utódom a Puma — ekkor már — ezrednél dr. Finta Sándor orvosfőhadnagy lett. így Sopronperesztegre kerültem, itt már újra a családommal együtt. Az alakulattal végül is Ausztriába, Hofkirchenbe kerültünk, ahol amerikai fogságba estem. Gyalogosan Tittlingbe, Bajorországba meneteltünk, majd — családommal együtt — a Pocking-i lágerbe. Itt a hazatelepítési bizottságnál orvosként működtem. 1946. február 19-én kerültünk hazaszállításra Budapestre. Ezzel katonaorvosi pályafutásom végétért és mint gyakorló orvos Zala megyében dolgoztam tovább. Hazatérésem után egy-két ízben találkoztam Ghyczy Tihamér volt repülő századossal Budapesten. Ezen kívül itt, Zalában lakásomon felkeresett Eperjessy József (Pufi bácsi), Szántó Béla (Bácsi), Prónavölgyi István (Prónusz), Horváth Kálmán (Kokó) és Tatár József (Juszuf). Ezek közül a többség már nem él. Dr. Szathmáry Zoltán Eddig férjem tényszerű leírása. De mi volt a repülők édesanyjaival, feleségeivel, menyasszonyaival, azokkal, akik végig aggódták a felszállásokat, gyászolták lezuhant szeretteiket ? ök is részesei voltak a háború minden borzalmának, ők is hősök voltak, ha róluk kevesebb szó is esik. A fiatal tisztek, férjem barátai, akik vidáman szórakoztak, táncoltak esténként és énekelték: "Csak egy nap a világ, ki tudja holnap mire ébredünk ? Ki tudja mi vár ránk ?" Lezuhantak, lelőtték őket. Naponta egyiket a másik után, Magyarország légterében. Fiatal életüket adták. Miért ? Tudták, hogy a háború nem a mi háborúnk. Tudták, hogy már a németek sem reménykednek a győzelemben. Talán csak hetek kérdése és béke lesz, egy élet vár rájuk, hiszen fiatalok ! Mégis felszálltak vadászgépeikkel sok-sok amerikai gép ellen és sorban zuhantak le. Akik életben maradtak, tovább énekelték: "Csak egy nap a világ !" Lehet ilyen vasfegyelme a katonaságnak ? A nők, a gyermekek gyászoltak, siratták jövőjüket és múltjukat. Igyekeztem mindent elfelejteni. Álmodni szerettem volna boldog gyermekkoromról, egy letűnt világról, ami helyett most egy más születik. A szülés mindig fájdalmas, szenvedéssel jár. Ezen a szenvedésen mentünk mi akkor keresztül, ezt a vajúdást szerettük volna túlélni. Nekünk sikerült. Sok viszontagság után a Pocking-i lágerbe kerültünk. Ki emlékszik még Pockingra ? Az amerikai őrségre, barakkokra ? Pocking. Körülbelül kétszázötven barakkból álló tábor, ahol akkor — hullámzóan — kilenc-tízezer magyar élt. Ez a tábor a magyar élniakarás csúcsa volt. Alakult egy színház Vaszary Pirivel, Köpeczi Boócz Lajossal (akikre emlékszem) és más színészekkel, sportpálya, bár, vendéglő, cukrászda, presso, nagy piac mindenféle árúval, senki sem élt tétlenül. Reggel arra ébredtünk, hogy ezt kiáltották : "Ugrik a friss zsemle !" — Pékek is voltak a lágerlakók között. Gyermekdélutánokat, gyermekszínházat rendeztek, szerveztek. Büszkék voltunk akkor erre a táborra, mert sem a lengyel tábor, sem a szomszédos táborok nem teremtettek ilyesmit. Nem vártuk tétlenül a hazaszállítást, de nagyon vártuk. Vágyódtunk hazánk után, ahonnan ugyanilyen vágyódva néztek Nyugatra szülők, feleségek, testvérek. Úgy gondoltuk akkor, hogy a két vágy találkozik, s ereje valósággá váltja a sok álmot, elsöpri a köztünk lévő válaszfalakat, s talán meghozza végre minden magyar vágyát, a nyugodt, békés Magyarországot. Nagykanizsa, 1991. május 15-én. 172 Dr. Szathmáry Zoltánná, Vizy Zsuzsa Dr. Szathmáry Zoltán.
