Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Csóka István: Az 1942-es évfolyam rövid története
Szombathely, 1943. nyarán a starton. Balról: Nagy József, Poór Gyula, Tóth István (háttérben), Halász Dezső (szundikál), a szerző ("kölcsön" tányérsapkában), Kiss Ferenc (háttal) és Tóth Imre. (Szerző gyűjteményéből.) aztán egyikünk belegurult egy gödörbe és ebből lett a baj. Szerelőt kellett kihívni és kiderült a turpisság. A kiképzés végefelé sokat repültünk hármas köteléket. Egyik alkalommal, mint a Katies János alhadnagy által vezetett kötelék egyik kísérője, Kőszeg táján erős motorrázásra lettem figyelmes. Azonnal kiváltam a kötelékből és óvatosan visszavittem a gépet a "B" reptérre. A sövényen éppen csakhogy átestem, máris állt a légcsavar. Főtengelycsapágytörést állapítottak meg, s amiért épségben hazahoztam a gépet, Gyenes László százados dicséretben részesített és jutalmul egy Kaposvár-Taszár-i vándorrepülésre mehettem. A június végén megtartott Hadsereg bajnokságon — mely 5 km-es futásból, táv- és cél gránátvetésből, palánkmászásból és árokugrásból állt — századunk jól szerepelt és dicséretben részesült. Egyik érdekes emlékem a háromgépes nagyobb útvonalrepülés volt — Balázs törzsőrmester parancsnoksága alatt öt növendékkel. Miután kötelékben körülrepültük a Sümeg-i várat, Balázs oszoly-t intett. Szétrebbentünk. Horváth Karcsival repültem. Megnéztük Tapolcát, majd a Balaton felett repülve láttuk, amint egy Bücker rácsap egy vitorlásra, ami szépen fel is borult. Mikor Taszáron leszálltunk, a reptérparancsnok és két tábori csendőr várt bennünket. Egyenként kihallgattak. Megtudtuk, hogy a felborult vitorlás Hóman Bálint miniszteré volt. Természetesen senki nem vállalta közülünk a rácspást — ez igaz is volt. Hómanék egy sötét-tarka kétfedelű gépet jelentettek — a lajstromjelet nem tudták leolvasni —, a mi gépeink viszont világos szürkék voltak. Végülis a dolgot a tapolcai vadásziskola számlájára írták, mint nem első esetet. Azok ott sok huncutságot követtek el. Az alábbi esetet késői tanulságként idézem. Gyönyörű, napsütéses reggelre ébredtünk június 25-én. öt géppel — tízperces időközönként — egy nagyobb vándorrepülésre készültünk fel: Sárvár-Mór-Székesfehérvár-Veszprém-Kaposvár-Tapolca-Sümeg-Szombathely, Taszár-i közbeeső leszállással. Horváth Karcsival negyedik gépként voltunk kijelölve. Taszárig Karcsi navigált volna, onnan haza én. Három gép már elstartolt, mi következtünk volna, mikor Árva őrmester kijött a startra és jelentette Kosaras hadnagynak, hogy helyettem Preizler Toncsi fog repülni, én majd a délutáni második csoporttal megyek Cserpán Jánossal. Fejvédőmet, szemüvegemet, a térképet és az útvonalvázlatot odaadtam Toncsinak, aki aztán el is startolt Horváth Karcsival. Bementünk a körletbe és ebédig pihentünk. Három gép időre simán vissza is érkezett, majd az ötödik is, de a negyedik, Toncsiék, sehol sem volt. Taszáron sem szállt le ! Leállították a délutáni repülést. Két óra tájt Szarukán főhadnagy hivatott az irodába és közölte velem, hogy Preizler és Horváth őrvezetők Tatabányán a szülői ház mögötti erdőbe zuhantak és összetörték magukat. Ezt a légvédelmi szolgálat jelentette rádión. Súlyos sérüléssel a Tatabánya-i kórházba szállították őket, ahol Horváth Karcsinak mindkét, Preizler Toncsinak az egyik lábát amputálták. Karcsi másnap reggel súlyos sérüléseibe belehalt. A temetésre engem is kijelöltek, mivel én is tatabányai voltam, Karcsi és Toncsi jóbarátja. Rengeteg ember vett részt a temetésen, a Tatabányai Repülő és Modellező Egyesület díszsorfalat állt. Vörös Tibor és Szabó Vilmos tizedes bajtársaimmal együtt kísértem a koporsót a sírhelyig. Karcsi Szülei és 16 éves kishúga is ott voltak. Háború után Karcsi hamvait a Szülők hazavitették Nagyatádra, s hazai földben alussza örök álmát. Szomorú történet, elkerülhető lett volna ! Amint június 28-án visszaértünk a temetésről, a napos jelentette Kosaras hadnagynak, hogy előző nap Magyar István és Horváth Lajos őrvezetők Aradoval felszállás közben lecsúsztak és életüket vesztették. Szombathelyen helyeztük őket örök nyugalomra. Tudtuk azt, hogy Kosaras hadnagy és Horváth Lajcsi bátyja jóbarátok voltak. Júliusban készültünk a kiképzés befejezésére és ünnepélyes vizsgára. Megtörténtek a minősítések és az elosztás a különböző harckiképző iskolákra. Oktatóm, Balázs törzsőrmester — talán mert ő is a bombázóknál szolgált — legnagyobb könyörgésem ellenére —, vadász helyett bombázónak osztott be. Az ünnepélyes vizsga után tíz nap szabadságot kaptunk, majd arról visszatérve élvezhettük a nemrégiben Olaszországból Szombathely, 1943. július 30. Vizsga búcsú a REGVI-től a 3. és 4. század felsorakozott gépállománya. (Szerző gyűjteményéből.) 155
