Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Újlaki N.T.: Recski ballada
£ ' D TT • Q I •- ■ - •- ■ - ■ - *- ' ■' *■ ■* ■ -■ Mestere voltam földi csodáknak, Hirdeti hírem száz keverék, Ám az utolsót más ke véré meg A mélybe zuhapt le a büszke kerék Lobban a szikra, robban a sikla Közuhatagban bő fakadás Csattan a csákány* csörren a csille^ Roppan a köre száz kalapács Lesz a halálnak dús aratása, Lesz a halálnak dás aratás. Iskola padját még ki se nőttem, Szomjas a lelkem, mint a homok. Ifjú szívemben képe anyámnak, Angyali arca rám mosolyog. Hittem az emberi elhivatásban, Vágyaim tornya ormokig ért, S most, hogy e szörnyű mélybe zuhantam, Egyre kiáltom sírva : miért ? Lobban a szikra Szép kicsi földem kint a határban Más bitorolja jogtalanul, Más vere szállást ősi tanyámon És él családom hontalanul. Címeres ökröm szántá barázdám, Más veti mégis ott a magot, Gyorsan elorzá tőlem az ördög, Mit a Teremtő lassan adott. Lobban a szikra . . . Háború edzett hős katonává Vérzivatarban álltam a vészt, ömlik a bomba, omlik a porba Egy a halálban gyáva vitéz . . . Kis csapatomnak jó atya voltara, Bár a parancsom hangja kemény, Gyilkosa lettél embereidnek ! Vágja szemembe a frontszökevény. Lobban a szikra 144 Gyógyíta késem, enyhíte írom, Felüdítettem a lázremegőt, Én segítettem jönni világra Könnyű szüléssel a kiscsecsemőt. Küzdtem erősen a kapzsi kaszással, Visszacsikartam sok beteget Állom a harcot most is, Azonban csontökölével rám fenyeget Lobban a szikra Lángszemö táltos kényura voltam. Sírtak a sínek a mozdony alatt. Végtelen ország volt birodalmam, Merre a gépem zúgva haladt. Ámde a végzet balkezü bakter, Mást cselekedni ő se tudott, Téves irányba tolta a váltót S éltem a holtvágányra futott Lobban a szikra ■ Pásztora voltam hű juhaimnak, Gyermeki szívvel jöttek elém, Sorsa keresztjét mind nekem adta, S én rogyadozva, de elcipelém. Ám a sajátom súlya ledönte, Rajtam a káröröm úgy mulatott , . . S közben, míg őrzém kulcsát az égnek, Bús pokol ajtaja rámcsukatott. Lobban a szikra Kórusa csendül emberi kínnak, Ostrom alá veszi már az eget. Jaj szava buggyan könnyteli szívnek Istenem, űztél már eleget . . . Vedd el tőlünk, hogyha lehetne Ezt az ürömmel telt poharat, Ám belenyugszunk, bárhova hajtja Sorskerekünket a Szent Akarat. Lobban a síkra, robban a szikla, Közuhatagban bő fakadás, Csattan a csákány, csörren a csille, Roppan a kőre száz kalapács . . . Lesz a halálnak dús aratása, Lesz a halálnak dús aratás.
