Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

v. Góthay Ákos: Memoár töredék a Híradó Iskolán eltöltött éveim idejéből

hogy minden órán saját szemükkel lássák az ott hallottakat. Lehetőségem nyílt mind az elektrotechnika, mind a rádiótechnika oktatásához egy komoly reáliskolai elektromossági szertári anyag beszerzésére Budapesten. Célunk minél magasabb szintű tudás biztosítása volt. Mindent megvettem, amivel bemutatni, bizonyítani tudtam a második — gyakorlati — órán, az első — elméleti — órán elmondottak igazát, valóságát. Hetente négyszer tanítottam kettős órán. Minden óra anyagát leírtam, ha kellett, rajzokkal kiegészítettem, legépeltettem és 50 példányban lesokszorosíttattam. A gyakorlati óra végén minden növendék kapott egy példányt. Az év végére összegyűlt a teljes anyag. A bemutatókkal sikerült az érdeklődést felkelteni, a tárgyat megszerettetni. Elméletet magolni nem kellett, mivel a második órán saját szemével látta mindenki azt, amit egy órával előbb előadtam.

Pár szót magamról. Megszerettem a tanítást, kellemes volt számomra látni a növendékek érdeklődését, sőt egyesek — mondhatni csodálnivaló — tudásszomját. Különösen feltűnt ez a négy elemit végzett paraszfiúknál. Megszerettem a növendékeket, mint katonáimat.

Ha jól emlékszem, parancsnokunkat, Ádám őrnagyot január elején tartósan elvezényelték, így én vettem át az iskola vezetését. Az iskola jól működött, jól is éreztem volna magamat, ha repülni is lehetett volna, akár egy öreg Hungáriával. Február végén megindult az üzem a repülőtéren a Heinkel He.46-osokkal felszerelt közelfelderítő századnál, a Felderítő Iskolánál és az önálló Repülögépjavító Műhelynél. A Felderítő Iskola parancsnoka Zsolt József (Gyugya) százados, elsőtisztje Szilágyi János (Janó) főhadnagy volt. Kiballagtam a startra, egyenesen előadtam sirámomat Zsoltnak : hogy milyen régen nem repültem már, milyen "kultúrhelyről" kerülltem az íróasztal mögé, s mennyire hiányzik a magaslati levegő. Világos beszéd volt — mondta Gyugya. Látod ott a kerítés mellett azt a Budapest 9-est ? Csinálj vele pár felszállást, utána egy órára tied a gép, repüld ki magad ! Leszállás utáni jelentkezéskor szívélyesen közölte :

— Jöhetsz bármikor, ha van gép, adunk.

Másnap az iskolai teendőimet úgy intéztem, hogy aznap tartottam a rádió elméletre betervezett utolsó, 100-ik órát. Jól esett végignézni az osztályon. Szorgalmas, tanulni vágyó katonáknak, repülőknek való század volt!

Következő hétfőn — órám már nem volt — ellenőriztem egykét előadást, gyakorlati foglalkozást, majd ismét — most másodszor — irány a Felderítő Iskola. Zsolt nem volt ott, Szilágyi vezette a repülést. Úgy fogadott, mint egy régi századtársat.

— Tudom — mondta — repülni jöttél. Ma Heinkel He.45-öst adok neked. Három-négy felszállás, utána, mint a múlt héten, egy órát fordulózz, spirálozz föl-le, emelkedj 4000 m-ig, ismerd meg a gépet. Leszállásnál vigyázz a pontos iránytartásra, könynyen rádlizik a gép, nagyon fogynak a légcsavarok.

Kellemes, fürge gép volt, a Budapest 9-essel össze sem hasonlítható. Ezen a héten még két alkalommal repültem a He.45- össel. Következő héten Zsolt megkérdezte:

— Akarsz-e a He.46-ossal repülni ? Ha igen, ismét a kerítés mellett álló géppel. Miután jól körülnéztél benne, három-négy felszállás, utána szokjatok össze.

Gyorsan ment, olyan jámbor, jóindulatú gép volt, mint az öreg HD-22-es. A Felderítő Iskolánál bármikor szívesen láttak. Ha volt szabad gép, mindig jutott nekem. Ezek után — hogy repülhettem —, egészen más szemmel láttam az iskolát, mert nem zavart sem az íróasztal, sem a tanterem. Szívesen, kedvvel tanítottam, de az mégsem a 2/4-es bombázó század volt.

Tudom, az olvasókat elsősorban — mivel erről keveset hallottak — az iskola élete érdekli. Egészen röviden csak annyit : tervszerűen folyt az oktatás, egyre több gyakorlattal és kevesebb elmélettel. A hangolvasási átlag ütem percenként 40 betű körül mozgott, a levelezési gyakorlatok távíró üzemben folytak. Az

ütem-átlagot 60-ra kívántuk emelni. Akadtak növendékek, akik az év végére a 80-100-as átlagtempót is bírták. Természetesen ez mind a vételre, mind az adásra is vonatkozott. A forgalmi szabályok helyes ismeretében, alkalmazásában, a telefonia üzemmódban a növendékek nagy része február végén már dolgozni tudott. Itt megjegyzem, hogy a forgalom oktatója, Skriba Ferenc zászlós, jól képzett bombázó megfigyelő tiszt, a Ju.86-os rádiós ülésében is megállta a helyét.

Amig járni és hegyet mászni tudtam — a mászás alatt csak a sétát értem —, többször nyaraltam Feleségemmel Velemben, Feri otthonában, egy gyönyörű kis 400 fős faluban, a kőszegi hegyek oldalában. Megismerkedésünk — az a bizonyos rosszemlékű nap : 1938. október 1-je —, Nyíregyházára történt áthelyezésünk óta, vagy itt nálunk, vagy Velemben kedvünkre kibeszélgetjük magunkat még ma is. Az iskolától való távollétemben az első naptól az utolsóig 6 volt állandó helyettesem. Erre egy alkalommal hosszabb időre is, három hónapi időtartamra, került sor.

Mátyásffy József alezredes, szeretett jó atyánk, a repülőtér parancsnoka üzent értem. Közölte velem, hogy Zámbó Béla főhadnagy segédtisztjének kétheti szabadsága idejére én fogom őt helyettesíteni. Parancs az parancs, hozzáfogtam ahhoz, amihez nem értek. Harmadnap rájöttem arra, hogy ez nem munka; pusztán 30-40 perces "irodatisztség”. Elláttam az iskolai teendőimet. He. 45-össel, He.46-ossal repültem, minden belefért az időmbe. Segédtisztségem második hetében utasítás érkezett a LEPSÁG-tól, hogy azok a repterek, ahol javító üzemek vannak, egy-egy hivatásos tiszt pilótát a megadott időpontra Csepelre, a Repülő Kísérleti Intézet (RKI) parancsnokához, Dóczy Lóránd őrnagyhoz berepülő pilóta tanfolyamra vezényeljenek. Hogy jól lássam el segédtiszti feladatomat, tehermentesítsem parancsnokomat, azonnal legépeltem a választ, természetesen magamat vezényeltem a tanfolyamra. Ezután bementem — úgy ahogy illik — referálni Józsi bácsihoz — maginak közt csak így hívtuk —, mindent rendben, sorban. A végére hagytam a LEPSÁG-nak a berepülő pilóta vezénylésére vonatkozó utasítását és a kész választ.

Józsi bácsi csak azt kérdezte : ez mi ?

— Alezredes úr — válaszoltam —, alázatosan kérem, írja alá, hogy soha el ne felejtsem segédtisztségi szerencsémet.

A beleegyezést, az aláírást megkaptam. Következő hétfőn reggel hét órakor Csepelen jelentkeztem Dóczy őrnagynál — mint a sóstói küldött. A "menetrend”-szerinti foglalkozás naponta reggel hét órától délután öt óráig tartott, két részben. Délelőtt repülés, délután tanterem, esetenként fordítva. Hatan vettünk részt a kiképzésen. Dóczy azonnal közölte, hogy a legkisebb fegyelemsértés — pl. elkésés, nem is beszélve a géptörésről — a tanfolyamról való azonnali kizárást jelenti. Típusátképzés levegőben nincs, a gépek szerveit a földön rendszerint Hollós János (Johnny) főhadnagy ismertette. A repülőtér úgy nézett ki felülről, mint egy gyufásdoboz : egyik oldalról műút magasfeszültségű oszlopos vezetékkel, két oldalról víz, a negyedik oldalon bolgárkertészet. Semmi huzavona, "Sólyom"-mal kezdünk. Keleti szél, tehát bejövét a drótok fölött, a legminimálisabb sebességgel. A gép azonnal ült, szépen, lágyan. Vagy 100 m-el a reptér széle előtt állt. Déli egy órára a Sólymot egész repülő életemre megszerettem. Másnap műrepülés, 3000 m-ről dugóhúzó, három pördület balra, vissza 3000 m-re, ezúttal jobbra kezdve, s pontosan a megadott irányban befejezve. Ezután hasonló "csemegék". Aki a Sólymot nem szerette, repülőgépet vezetni megtanulhatott, de repülni nem tudott. Ez a megjegyzésem természetesen — sajnos- mint hadigépre alkalmazása idején már nem állta meg helyét.

A negyedik napon Fiat CR-42-es, a repülés tökéletességének

csodája, következett. Vezetni nem kellett, azt tette, amire gazdája gondolt. Felszállás előtt, leszállás után — azt hiszem talán minden alkalommal — megsimogattam, mint a nagyon hűséges, kedves kutyámat. Sajnos egyikünk fejreállt vele, így tőle is és a

102