Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Kelemen Antal: Utolsó és legutolsó "bevetésem"
Utolsó és legutolsó „bevetésem” Kelemen Antal A Légierők több parancsnoksága Csákánydoroszlón töltötte 1944- 1945 telét. így a Kiképző Hadosztályparancsnokság is Keksz Edgár ezds. vezénylete alatt. Egy kora márciusi napon magához hívott: „Sopronban van egy Storchunk. Hívd fel a rep.teret és kérdezd meg, mennyire vannak vele. Gondolom Édesanyád örülni fog, ha meglátogatod. A Storchot pedig repüld ide! ” — „Természetesen” — volt válaszom — „hiszen ki tudja, mikor láthatom újra Anyámat.” Kelemen Antal Salzburg, 1985. május 15. A soproni rep.térről a parancsnok egy számomra ismeretlen mérnök, azt a felvilágosítást adta, hogy „ma szétbontjuk a két Storchot és holnap készen leszünk egy utódpéldány összeépítésével.” Ez ugyan meglepő volt, de a mérnöki tudományba vetett rendületlen bizalom érzésével utaztunk Sopronba feleségem és én, a főnök (Keksz) Mercédesével, a „Leibsofőr” Borzák örm. kiváló vezetése mellett. Édesanyám háza előtt szálltunk ki. Nagy volt az öröm, hiszen most már talán csak egyetlen fia maradtam, miután bátyám Tibor orosz fogságba esett. Többet nem tudtunk róla. A rep. helyről megtudtam, hogy a kérdéses Storch csak „holnap lesz készen”. — „Nem kell elkapkodni” — válaszoltam — „ithon vagyok Édesanyámnál.” Másnap gépkocsi jött értünk, kivitt a Hubertus alatti legelőre. Jókor jöttünk, mert egy izmos legény éppen az utolsó ütéseket mérte a Storch egyik szárnytő-csapjára. Egy cölöpverő kalapácscsal, régi ruszki eljárás szerint... „A törzs egy német Storchból maradt meg, a szárnyak magyar eredetűek” — volt a szakszerű és megnyugtató felvilágosítás. Miközben sietve bekötötték a csűrőhuzalokat, nem 66 volt időm gondolkodni, hogy talán jobb lett volna, ha a törzs magyar, de a szárnyak németek, mert Ausztria felől, a Schneeberg irányából egy tintafekete front közeledett. „Igyekezzünk megelőzni!” — bátorítottam Feleségemet, miközben bekötöttem őt a hátsó ülésbe. A motorpróba kifogástalanul zajlott le, tehát startunknak semmi sem volt útjában. Kivéve a teljes intenzitással ránkboruló hófelhőt. A nekifutásnál éreztem, hogy a gép erősen balra lóg. De máris elemelkedtünk, tehát egyetlen lehetőségünk az volt, hogy enyhén ellentartva hagytam balra fordulni a Storchot, lehetőleg földlátás mellett a sűrű havazásban. 180 fokos forduló után még Sopron városa előtt mögöttünk hagytuk a vastag felhőt, elbúcsúzhattunk Anyámtól — a következő majdnem 12 évre... Két kézzel, később még bal térdemmel is kellett nyomjam a csürőt, hogy vízszintesben maradjunk. Megmerevedett kézzel-lábbal érkeztünk Csákánydoroszló fölé, ahol 2-3 kör leírása után leszálltam az erdőszélen. Kisvártatva megállt egy gk. mellettünk. Nem a szerelőkészültség szállt ki belőle, hanem a Le. Vk-főnöke, Németh János ezds. úr. Feleségemet ignorálta. Hozzám: „Honnét jössz?” Én: „Sopronból.” Ő: „Micsoda tarka felségjelű madár ez?” Én: „Erről sajnos nincs tudomásom. Magyar-német kollaboráció eredménye”. Ő: „De arról talán van, hogy a Lepság X-évi rendelete értelmében tilos családtagokat repültetni?” Én: „Igen.” Ő: „Ezegyszer még szemethunyok. De minden további repülésről letiltlak! ” Nem volt kedvem szabadkozni, hogy ezzel a „tarka madárral” lehetőleg amúgyse repüljön senki. Én biztosan nem... Hogy dermedt végtagjainkat fellazítsuk — jeges szél fújt — gyalog mentünk be a faluba. Utolsó magyarországi repülésem tehát nem volt éppen példakép az utókor számára... A Storch pár nap múlva két kézigránát áldozata lett, mert senki sem akarta, hogy egy szegény ruszki pilóta ezzel az összetákolt ládával agyonverje magát.
