Magyar Szárnyak, 1984 (13. évfolyam, 13. szám)

Pávai-Vajna György: Lelőttek…

tam a gázt, hogy valami kis extra sebességet nyerhessek és átugorhassam a vezetéket. Csodák csodája, a motor fel­búgott, okádta a füstöt, de át­emelt a drótokon. Újra kikap­csoltam a motort. Az erdő hir­telen eltűnt alólam. Átesési se­bességgel értem földet egy tar­lón. Rövid csúszás után meg­állt a gépem. Lángok csaptak ki a motor burkolatából. Ki­ugrottam és futni kezdtem, hogy robbanás esetén minél tá­volabb legyek. Amikor a Lightningek piló­tái látták, hogy élek, elhatá­rozhatták, hogy elpusztíta­nak. Láttam amint egyenesen rám repülnek. Levágtam ma­gamat a földre és összehú­zódtam. Olyan testhelyzet­ben voltam, mint a magzat az anyja méhében. Nem tud­tam levenni a szememet a rám csapó gépről. A lövedékek rob­bantak körülöttem. Láttam amikor az alacsonyan repülő gép pilótája megnyomja a gép orrát, hogy engem célbe ve­gyen. Szinte öntudatlanul számláltam a torkolattüzeket. Szikráztak a gép orrában elhe­lyezett gépágyúk. Azóta is, ha céltáblát látok, eszembe jut, amikor a céltábla középső fe­kete körébe nézek, hogy vala­mikor én kucorogtam egy cél­tábla kellős közepén. Csattan­tak körülöttem a robbanó lö­vedékek. A tarló szaga keve­redett a robbanó lövedékek szagával. Orromban és szám­ban éreztem a felvert port és piszkot. Verejtékeztem. Tudtam, hogy egyik gép kö­veti a másikat és, hogy elnyúj­tott oszlop alakzatban csapnak le rám. Menekülési ösztönöm azt parancsolta, hogy rohan­jak. Jobb lett volna, ha halott­nak tetetem magamat. Feláll­tam és tovább akartam rohan­ni. Éles ütést éreztem a jobb szemem felett. Nem emlék­szem, hogy abban a pillanat­ban fájt-e vagy sem. Arra em­lékszem, hogy azt gondoltam, hogy ez a vég. Ez volna a ha­lál? — kérdeztem magamtól. Homlokomhoz kaptam a ke­vitéz Pávai-Vajna György (balról zemet. Örömmel állapítottam meg, hogy fájt. Tehát élek. Nem láttam a jobb szemem­mel. Megpróbáltam kitapinta­ni. Visszahúztam a kezemet és ép balszememmel láttam a kezemre ömlő vért. Nem tud­tam, hogy elvesztettem-e a szememet, vagy sem. Mi lesz velem, ha félszemű maradok, ötlött fel bennem. Ez a gondo­lat jobban bántott, mint az, hogy fejsérülésem esetleg végzetes is lehet. Csodálatos, hogy életveszélyes helyzet­ben mennyire meggyorsulnak a gondolatok. Egyik cikkázik a másik után. Időérzékemet elvesztettem. Nem tudom mennyi ideig fe­küdtem a porban. A rácsapá­sok megszűntek. A kórházban kiderült, hogy szememnek nincsen baja. A kiömlő vér vakított el. Végte­len megkönnyebbülés volt, hogy nem vakultam meg. Ösz­­szevarrtak. Látogató bajtár­saim elmondták, hogy gépem páncéljában nyolc találat volt. Felgyógyultam. Jelentkez­tem újra hadi beosztásra. Az ezreddé bővült alakulat 5. századának a parancsnoksá­gát kaptam meg. Harcoltam a háború végéig. Utolsó beve-Debrődy György jobbról. (1943) tésemet Wienerneustadt-ból hajtottam végre. Megjegyzések: egy bronz Signum Laudis, két ezüst Sig­num Laudis és egy Lovagke­reszt, valamint a Tűzkereszt két sávval díszítette Gyurka utolsó zubbonyát. 1983-ban eljött Californiából a repülő találkozónkra. Mint mondta, tartozott ezzel önma­gának. Keveset beszélt. Még szerényebb, még hallgata­gabb volt, mint azelőtt. Két nagy fénykép albumot hozott magával. „Válasszátok ki a képeket, amelyekre a múze­umnak szüksége van” — mondta. „Gyurka” — mond­tam neki, „válaszd te ki a képeket amelyekre neked vagy gyerekeidnek szüksé­ge van és hagyd itt a többit.” „Özvegy ember vagyok, lá­nyaimnak amerikai férjük van, nem beszélnek magya­rul, nem tudnának mit kez­deni ezekkel, tartsátok meg az albumokat.” — mondta Gyurka. Végtelen szomorúság volt a hangjában. Végtelen szomorú­ság volt a tekintetében. Ne­kem elszorult a torkom. Ke­zet szorítottunk. Emigráns sors. Szerkesztő 59

Next

/
Thumbnails
Contents