Magyar Szárnyak, 1984 (13. évfolyam, 13. szám)
Pávai-Vajna György: Lelőttek…
tam a gázt, hogy valami kis extra sebességet nyerhessek és átugorhassam a vezetéket. Csodák csodája, a motor felbúgott, okádta a füstöt, de átemelt a drótokon. Újra kikapcsoltam a motort. Az erdő hirtelen eltűnt alólam. Átesési sebességgel értem földet egy tarlón. Rövid csúszás után megállt a gépem. Lángok csaptak ki a motor burkolatából. Kiugrottam és futni kezdtem, hogy robbanás esetén minél távolabb legyek. Amikor a Lightningek pilótái látták, hogy élek, elhatározhatták, hogy elpusztítanak. Láttam amint egyenesen rám repülnek. Levágtam magamat a földre és összehúzódtam. Olyan testhelyzetben voltam, mint a magzat az anyja méhében. Nem tudtam levenni a szememet a rám csapó gépről. A lövedékek robbantak körülöttem. Láttam amikor az alacsonyan repülő gép pilótája megnyomja a gép orrát, hogy engem célbe vegyen. Szinte öntudatlanul számláltam a torkolattüzeket. Szikráztak a gép orrában elhelyezett gépágyúk. Azóta is, ha céltáblát látok, eszembe jut, amikor a céltábla középső fekete körébe nézek, hogy valamikor én kucorogtam egy céltábla kellős közepén. Csattantak körülöttem a robbanó lövedékek. A tarló szaga keveredett a robbanó lövedékek szagával. Orromban és számban éreztem a felvert port és piszkot. Verejtékeztem. Tudtam, hogy egyik gép követi a másikat és, hogy elnyújtott oszlop alakzatban csapnak le rám. Menekülési ösztönöm azt parancsolta, hogy rohanjak. Jobb lett volna, ha halottnak tetetem magamat. Felálltam és tovább akartam rohanni. Éles ütést éreztem a jobb szemem felett. Nem emlékszem, hogy abban a pillanatban fájt-e vagy sem. Arra emlékszem, hogy azt gondoltam, hogy ez a vég. Ez volna a halál? — kérdeztem magamtól. Homlokomhoz kaptam a kevitéz Pávai-Vajna György (balról zemet. Örömmel állapítottam meg, hogy fájt. Tehát élek. Nem láttam a jobb szememmel. Megpróbáltam kitapintani. Visszahúztam a kezemet és ép balszememmel láttam a kezemre ömlő vért. Nem tudtam, hogy elvesztettem-e a szememet, vagy sem. Mi lesz velem, ha félszemű maradok, ötlött fel bennem. Ez a gondolat jobban bántott, mint az, hogy fejsérülésem esetleg végzetes is lehet. Csodálatos, hogy életveszélyes helyzetben mennyire meggyorsulnak a gondolatok. Egyik cikkázik a másik után. Időérzékemet elvesztettem. Nem tudom mennyi ideig feküdtem a porban. A rácsapások megszűntek. A kórházban kiderült, hogy szememnek nincsen baja. A kiömlő vér vakított el. Végtelen megkönnyebbülés volt, hogy nem vakultam meg. Öszszevarrtak. Látogató bajtársaim elmondták, hogy gépem páncéljában nyolc találat volt. Felgyógyultam. Jelentkeztem újra hadi beosztásra. Az ezreddé bővült alakulat 5. századának a parancsnokságát kaptam meg. Harcoltam a háború végéig. Utolsó beve-Debrődy György jobbról. (1943) tésemet Wienerneustadt-ból hajtottam végre. Megjegyzések: egy bronz Signum Laudis, két ezüst Signum Laudis és egy Lovagkereszt, valamint a Tűzkereszt két sávval díszítette Gyurka utolsó zubbonyát. 1983-ban eljött Californiából a repülő találkozónkra. Mint mondta, tartozott ezzel önmagának. Keveset beszélt. Még szerényebb, még hallgatagabb volt, mint azelőtt. Két nagy fénykép albumot hozott magával. „Válasszátok ki a képeket, amelyekre a múzeumnak szüksége van” — mondta. „Gyurka” — mondtam neki, „válaszd te ki a képeket amelyekre neked vagy gyerekeidnek szüksége van és hagyd itt a többit.” „Özvegy ember vagyok, lányaimnak amerikai férjük van, nem beszélnek magyarul, nem tudnának mit kezdeni ezekkel, tartsátok meg az albumokat.” — mondta Gyurka. Végtelen szomorúság volt a hangjában. Végtelen szomorúság volt a tekintetében. Nekem elszorult a torkom. Kezet szorítottunk. Emigráns sors. Szerkesztő 59
