Magyar Szárnyak, 1984 (13. évfolyam, 13. szám)

Debrődy György emlékezete 1921-1984

A veszprémi piarista cserkészcsapatban

hajoltam és ittam belőle vagy öt litert. Megdobbant a szívem: ha ezen átúszom, megmenekültem. De mit csináljak a nehéz szőrmeruhámmal? Abban nem tudok úszni! megláttam a földbeszúrt fejfát, arra rákötöztem és hátamra vettem. Aztán Start!

— Eszembe jutott, mikor a tiszai vizitáborban a parancsnok úr megtiltotta a folyó átúszását a felsőbb helyről nyert intelem alapján. De mikor mint vezérladik, őrsömmel előbb érkeztünk Algyőre, bizony megszegtem a tilalmat. Alig tetszett szélesebbnek most a Dnyeper. Én meg felülről mindig olyan ijesztően szélesnek láttam! Egész szépen átjutottam rajta. A fejfát visszadugtam a földbe, felöltöztem és jókedvűen siettem a közelben pirosló tábortűz felé, ahonan énekhangot hallottam. Hogy meg lesznek lepve bajtársaim, ha meglátnak. Jó lenne tréfásan megijeszteni őket! Már-már rájuk kiáltok, mikor a szövegből kiveszem, hogy oroszul énekelnek. Mi a csuda! Közben elfoglalták volna a túlsó partot! Más irányba fordulok, ott is orosz ének. Köröskörül szovjet katona őrségek. Egy résen átszöktem s akkor ijedtem csak meg igazán: előttem az igazi, széles, félelmetes Dnyeper. Az előbbeni kis ága volt. Egy szigetre jutottam. De azt is látom, hogy a part mentén mindenütt rohamcsónakok katonákkal megrakva, indulásra készen. Ha ezek előbb átjutnak és elfoglalják a túlsó partot, akkor ,,se tülem, se hozzád!” Két szék között a földre esem. Nincs habozásra idő: újra felkötöm ruhámat s neki a rohanó folyónak. Pedig már nagyon fáradt voltam. Meg is láttak, kezdtek

rám lőni. Fütyülve siklottak el fejem körül a golyók a víz színén. Megálljatok csak! Túljárok én az eszeteken! Eloldottam ruhámat és elúsztam. Azt a sötét tömeget jobban látták, mint engem, arra kezdtek lőni. Engem nem méltattak figyelemre. Vannak hasonló esetek a magyar történelemben, mikor az ilyen ruhacsel megmentette a gazdáját. Hiába, a történelem az élet mestere! Volt elég időm ilyesmin elmélkedni, míg átjutottam a túlsó partra. De addigra elfogyott minden erőm. Közel a parthoz egy kunyhót pillantottam meg. Odavánszorogtam s beestem az ajtaján. Elvesztettem az eszméletemet.

— Arra ébredtem, hogy valami kibírhatatlanul égeti a combomat és a karomat. A házigazdámék — egy orosz asszony és leánya — csupa könyörületből feltettek a tűzhelyre, hogy feléledjen a belémfagyott lélek. Megetettek, partizán nadrágot húztak rám és inkább jelbeszéddel, mint szavakkal megmagyarázták, merre találom meg az enyéimet.

— Most jött még csak a komikus eset! Ha így meglátnak, lelőnek. Igazolni sem tudom semmivel magamat, mert mindenemet elsodorta a Dnyeper vize. De aki eddig átvezetett minden bajon, most is segítségemre jött. Éppen egy fogoly kihallgatásával volt az őrség elfoglalva, mikor hozzájuk értem. Hosszas kikérdezés és ide-odatelefonálás, küldözgetés után igazoltak, sőt mi több! — hazaküldtek szabadságra... Jó munkát és jó leszállást kívánunk cserkész testvérünknek.

Dr. Sz.I.

9