Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)
vitéz Chyczy Tihamér: A repülő puli
fordítva lehajolnak és feldobják szoknyáikat, a néger kísérő őrség úgy meghajszol bennünket (Let’s go! Let’s go!) 9 km-es gyalogmenetben, hogy 3 idősebb német tiszt holtan fordul az út árkába. Óriási a fogolytábor, nagy sátorváros remekül felszerelve, az élelmezés finom, de éhezünk. Hetenként egyszer van székletünk. Pontot tehetnék most mesém végére, ha nem lett volna még egy érdekes találkozásom. A tábor egyik kórház-sátrában fekve ugyanis megismerkedem a híres német Rudel ezredessel, akinek az otthoni harcok folyamán évfolyamtársam Lévai “Sir” Gyurka volt stukás jobbkeze. Egy alkalommal a tábor-parancsnokságra menvén kihallgatásra díszbe öltözik s a mellére nézni majd oly nehéz, mint a napba, a kitüntetésektől úgy csillog. Lévay “Sir”, kedves barátom, egyike vagy a legszebben kitüntetett magyar repülőknek, méltóan álltái helyt még Rudel mellett is a magyar repülőket képviselve; kérlek, állj abban is helyt, hogy nem engeded a múlt homályába veszni a magyar bombázó repülők II. világháborús történelmét, hanem a Magad részéről is mindent megteszel annak méltó, igazsághű rögzítésére. Kettőtöktől Herder Lászlóval onnan a távoli Ausztráliából olyan sokat szeretnénk még olvasni! A bombázók két utolsó háborús esztendejének történelme a Ti kettőtök agyában és szívében nyugszik, keltsétek kérlek életre, ne hagyjátok örökre elveszni, erre kérünk Benneteket! Hága, 1983 április hava. 1938 nyarán már "öreg” hadnagy voltam, hiszen közel egy esztendeje avattak. Gazdagnak is éreztem magam, hiszen repülő voltam, s ráadásul fiatal, azonkívül volt egy motorom és egy kutyám. E két utóbbiról szól rövid visszaemlékezésem. A motort még harmadéves ludovikás aks (akadémikus) koromban kaptam Apámtól. О szeretett volna róla lebeszélni és avatásomra egy kis autót ígért cserébe. Én azonban telve fiatal türelmetlenséggel, nagyon rövideknek éreztem kimenőimet villamossal közlekedve a Hűvösvölgyből. Egy kétütemű 500-as DKW szóló motort kaptam, azonban egy akkor még rendkívüli tulajdonsággal, ugyanis önindítója volt. Soha nem felejtem azokat az ismert és ismeretlen, de mindenképpen elképedt arcokat, amikor motoromra felülve, s az önindító gombjára észrevétlenül rányomva, minden rugdosás nélkül hirtelen-váratlan csak elstartoltam. Másik tulajdonom fajtiszta szürke puli volt, hátulsó felén igazi faj-piszkos csimbókos szőrzettel. Első tulajdonosa tenyésztőtől vette, nála kerti kutyaként élt s így életében addig sem nyájat vagy csordát, sem gulyát vagy ménest nem látott. Hármasban a motorral zárt egységet képeztünk. Amint felültem, ő is felpattant, mellső lábait a tankra támasztva beült az ölembe és hátát szorosan a mellemnek vetette. Hajthattam én akármilyen gyorsan, ő mintha csak odanőtt volna. Az tűnt csak fel, hogy elég gyakran csavargatja a fejét, míg rájöttem, hogy e mozdulatokkal a látásban őt zavaró szélfútta szőrzetét igazgatja el szeme elől. Természetes, hogy naponta kijárt velem a reptérre, sőt repült is velünk többször, mely élményeket sztoikus nyugalommal, sőt fölénnyel raktá-A REPÜLŐ PULI ŐSI TULAJDONSÁG ÁTÜTŐ EREJE írta: vitéz Ghyczy Tihamér szkv. rep. szds. rozta el fajtiszta kis agyában. Ami azonban a vele átélt emlékeim megírására késztet, az Mackó nevű kutyám bemutatkozása volt századomnál. Megérkezve első nap hangárunk elé, a motort annak belső sarkában leállítva, reggeli eligazításhoz a betonon gyülekező századhoz ballagunk. A napos tiszt sorakoztat, jobbszélen a kihallgatásra jelentkezők, illetve rendeltek, azután a tisztek két sorban s végül a század legénységi állománya altisztjeik vezetése alatt szakmák szerint csoportosítva. Én magam a hátsó tiszti sorban állok, Mackó szép engedelmesen leül mögöttem. A napos tiszt beadja jelentését, Vitán Béla “bácsi" megtartja a kihallgatást, elmondja az aznapi tennivalókra vonatkozó eligazítását és azt harsány “Végeztem!” vezényszóval fejezi be. A század egységesen tiszteleg, hátra-arcot csinál s az első lépést strammul dobbantva a tárt hangárajtón át a gépek között eloszolva, mindenki foglalkozási helyére vonul. Ez az első reptéri napja Mackó kutyám tapasztalatainak begyűjtésiidőszaka volt. Másnap azonban már megmutatja, milyen vér csörgedez ereiben! Szép hangtalanul ül most is mögöttem, de csak a “Végeztem!" parancsszó elhangzásáig. Akkora betonon csikorgó körmökkel startolva vad csaholással száguld a közben hátra-arcot csinált század mögé és annak teljes székében ide-oda rohangálva, szüntelen ugatással addig tereli a századot, míg mindenki belül nem kerül a hangárajtó vonalán. Akkor lelassít, elhallgat, megfordul és szembe ballag Béla bácsival. Vagy három méterrel előtte leül és szinte elbizakodottan kérdő pofával felnéz rá, mintha csak mondaná: “Na ugye, ennél jobban senki se csinálhatta volna?!” A dicsérő szavak kísérte fültő-vakargat ást aztán boldog farkcsóválással nyugtázza és beterelési feladatát ezután naponta hűségesen végrehajtja. Kutyám lelkivilágát egy esetleges megrázkódtatásnak kitenni nem akartam, ezért ősi ösztönét nem magam tettem próbára. Megkértem az egyik gyorslábú legényemet, hogy oszolj után próbáljon a hangárt megkerülve elillanni. A puli szemfülességét kijátszani azonban nem lehetett és ha a fiú be nem hátrál rémülten a hangárajtón, ez a kísérlet nekem legalábbis egy kincstári nadrág árába került volna! Hága, 1983 április. AZ ELSŐ REPÜLŐÚT Életében először ült repülőgépen egy fiatalember. Pilótája a közismert sportrepülő volt, aki az újdonsült repülőutast kicsit megtáncoltatta a levegőben. A gép a végén lapos dugóhúzóba esett (ez már nem volt benne a programban) és gyors iramban pörgött lefelé. A pilóta megszeppent. Már mindent megpróbált, hogy a gépet kivegye a dugóhúzóból, de hiába. A helyzet már-már reménytelennek látszott és a földön állók riadtan nézték, mint tűnik el a még egyre pergő repülőgép a domb mögött. A segélygépkocsit már éppen indítani akarták a szerencsétlenség színhelyére, amikor a domb mögül motorbúgás hallatsztott s a gép — csodák csodája — elhúzott a nézők feje fölött. A pilótának ritka szerencséje volt, amikor gépét az utolsó pillanatban ki tudta venni a gyilkos dugóhúzóból. Amint kiszálltak, az utas, aki azt hitte, hogy mindez tervszerűen történt, a nyakába ugrott a pilótának: — Pufikám! Remek volt. Csináld meg mégegyszer! Fogalma sem volt a szerencsétlennek, mi történt körülötte s hogy a Nagy Kaszás már egész közelről leselkedett rájuk a domboldalon. 67