Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)
Cserny Miklós: Lelőttek…
Budainak, hogy menjenek — riadós startnál nem lehet késlekedni! Budai indul a csonka rajjal, míg szerelőim bűvölik a DB-t. Budaiék egy kört írnak le 3-400 m magasan a reptér fölött, mikor nagy láng és füst kíséretében beindul a motorom. Elstartolok, Budaiék Várpalota felé tartanak, viszonylag kis sebességgel “laffogva” hogy beérjem őket. Igyekszem is. Srófra akasztva megyek utánuk. Szólintgatom Lajost rádión: “Fordulj balra!” — Válasz nincs. Mennek tovább. Majdnem Várpalotán vagyunk, mire utolérem őket. Látom a vasútállomást, a Sturmovikok már nincsenek ott. Legfeljebb 1000 m-en lehetünk. Nem így képzeltem. Ha a gépem időben indul és én vezetem a rajt, északi irányba repülve emelkedem és majd 6000 m körül robbanunk be a bevetési légtérbe. Vadász kíséretet jelentettek, akkor pedig ezt kellene csinálnunk. Ehelyett 1000 m-en laffogunk, a rádióm elhangolódott, senkit sem hallok, úgylátszik engem sem hallanak. Ebből csak baj lehet. Lett is! Fordulnék balra — ki a légtérből —, amikor szemben négy gépet pillantok meg, pár száz méterrel magasabban. Nem fordulhatok, a hasamat mutatnám nekik. Egy német raj, Veszprém felé húznak. Ök nem látják, amit én látok, hogy nagy magasság- és sebesség fölénynyel négy LA-7-es csap rájuk. A jobbszélsőt el is találják, fehér füstöt (talán hűtővíz?) húzva, jobbra kiválik. Felhúzok mögöttük, de jóval alattuk maradunk, teljes gáz, a methanolt már kikapcsoltam, a három német is húz fel libasorban, én szélesebb körön próbálok emelkedni. Mögöttem csak Faludi jön, látom légcsavar kupakja spirálját. Még jókor vettem észre, hogy jobbról másik négy Lavocskin zuhan ránk. Jobbra alájuk borítok, nem találnak el. 500 m körül felveszem a gépem, nyugatnak fordulva. Pörög a fejem, a közelemben nem látok gépet. Faludit sem. Nem követett, vagy elkapták — nem tudom. Nagy sebességgel emelkedem, kezdek akcióképes lenni, bár magasságom csak 2000 m. Ez a magasság a nagy kompresszoros G-10-nek nem jó. Nekünk 6-9000 m körüli magasság a legkedvezőbb. Most a G-6-os jobb lenne. Akkor persze nem erre gondoltam, a légtér figyelése kötött le. Nem láttam senkit sem elől, sem hátul, amikor hatalmas csattanás! Vagy alattam settenkedett egy LA, vagy a légvédelem lőtt belém!? Ma sem tudom. A bal motorburkolat kinyílt, a motor balra kibicsaklott, a gázkart hiába húzom vissza, rajta marad a teljes gáz. Füstöt érzek. Novemberben már megégtem Fűzfő mellett, kényszerleszállva. Itt ugrani kell! Ledobom a Galland-tetőt, kikötöm magam, a gép billen előre, nem tudom hasra húzni. Jobb lábbal még próbálom magam elrúgni, a szél ellenállhatatlan erővel ránt ki az ülésből. A gép már orral a föld felé mutatott, amikor ez történt. Hatalmas ütést éreztem az ülőernyőmön, a következő pillanatban már pörögtem a levegőben. Emlékszem, még jobb kezemmel hátra nyúltam és megtapogattam az ernyőmet, meg van-e? Annyira az volt az érzésem, hogy az ernyő ütődött a vezérsíkhoz. Ezután nyúltam a bal mellemen lévő nyitó fogantyúhoz és rántottam meg. Az ernyő nagy csattanással és rántással nyílt. Néhány száz méter magasan lehettem. Kába érzéssel pillantottam a föld felé, hol fogok talajt érni és megláttam, hogy a jobb lábam térdből hiányzik. Ottmaradt 52 valahol Várpalota és Hajmáskér között. Nem éreztem fájdalmat, de láttam, hogy a hiányzó lábam helyén a szakadt térdsebre zsugorodott a maradék bőr. Elájultam. Arra tértem magamhoz, hogy sziklás talajon vontat az ernyő, tereptarka egyenruhás német katonák futva érnek el, gumiszalaggal átkötik a combomat. A műtőasztalon tértem újra magamhoz. Német orvos kérdi a nevem, alakulatom, beküldjön-e Veszprémbe? . . . Elaltatjuk . . . Számoljon . . . Három emeleten, hordágyakban 24 súlyos sebesült volt egy vagonban. Még aznap este marhavagonba raktak — amint később kiderült —, lázálomban, kábultan érzem, hogy döcög velem a vonat. Rossz álom csak, hogy a lábam hiányzik, hiszen érzem, hogy megvan. Jó lenne felébredni . . . Éjszaka gördülhettünk el a jutási repülőtér mellett, ahol még tegnap a tavaszi napsugarat élveztem. Egyheti keserves utazás után egy brünni kórházban helyeztek el. Itt kaptam az első friss kötést. A háború vége Prágában ért, de ez már más történet. Még annyit utószóként, hogy az ezredet — nyilván a harci események miatt — nem tudták hollétemről értesíteni, így a nyilvántartás “leírt”. Budai gépét és holttestét megtalálták. Veszprémben, katonai tisztelettel temették el. A másik két bajtársam gépeiket ért találatokkal, de épségben hazatértek. v. Szentgyörgyi Dezső és Fábián István (Koponya) bevetés után vidáman megállapítják: “Ezt is megúsztuk!”
