Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)
Gaál Gyula: Fehér kereszt és fehér csillag
Drótkefe fedőnevű 101./3. század Bejczy József főhadnagy parancsnoksága alatt. Az 1. század személyzete főleg fiatal pilótákból állt, akik nagyrésze március—áprilisban esett át a tűzkeresztségen. Ezzel szemben a 2. és 3. század pilótáinak a zöme jelentős hadi tapasztalattal rendelkezett, több ásszal a soraikban. A három század május folyamán települt Veszprémbe. A légialap délkeleti sarkában volt az osztályparancsnok harcálláspontja az erdő lombjai alatt, valamint az alakulat rádióállomása is, Erdő fedőnévvel. Északra az 1., délre a 2. század körlete terült el, mögötte a javítóműhely Dér László százados vezetése alatt. A délnyugati oldalon volt a3. század, mélyeben mögöttük az erdőben pedig a híradós szakasz talált otthonra. A pilóták szállása Balatonalmádiban volt, míg a földi személyzet a repülőtéren, illetve Veszprémben lakott a nyári hónapok alatt. Május nagyobb része további kiképzéssel és gyakorlással telt el. Nagy súlyt fektettek a riasztott felszállásokra, néha hatszor is egy nap. Május 28-án volt osztályerőben az utolsó kötelék gyakorlat. Míg a pilóták napjait a készültségi, riadó és egyszerre való felszállási gyakorlatok töltötték ki, a földi személyzetre várt az elhelyezési, anyagszállítási, rejtési és egyéb kapcsolatos kérdések megoldása. Közben Heppes többször volt megbeszélésen a gellérthegyi Szikla-központban, a honi légvédelmi parancsnokság vadászirányító állomásán, aminek harcászatilag az osztály alá volt rendelve. Ennek személyzete főleg légvédelmi tüzérekből állt, akik a vadászrepülők alkalmazásával nem lehettek teljes mértékben tisztában. Az összekötő repülő tisztek hadi tapasztalatokkal nem rendelkeztek, de ezenkívül a rendfokozatuknál fogva sem igen gyakorolhattak befolyást a vezetésre. (17) Mint az áprilisi bevetések alatt, úgy az első nyári harcok folyamán is kiderült, hogy Szikla és a bevetett alakulat közötti együttműködés sem volt tévedéstől, félreértéstől mentes. (18) A vezető körök, a parancsnokok és a pilóták természetesen hallottak a kimeríthetetlen amerikai gazdasági forrásokról és a gyáripar hatalmas teljesítményeiről, de más volt a saját szemükkel látni a többszáz bombázóból és kísérő vadászból álló légi armadákat átvonulni az ország területe fölött. A fizikai fölény számban és tűzerőben megdöbbentő volt. A veszteségek azonnali pótlásával sikerült elérni, hogy a 15. légihadsereg képes volt 1200 bombázót állandóan bevetésre készen tartani a háború végéig. Ez azt jelentette, hogy az ellenség gépállománya egyszerűen nem fogyott a gyakori súlyos veszteségek ellenére sem. Ezzel az elsöprő erővel szemben az osztály három 12 plusz 4 tartalék gépes századdal rendelkezett. Az osztály törzsraj négy Me 109-ese tulajdonképpen kellálladék volt, hogy több gépük legyen. Ezeket az 1. század beosztottai kezelték és Heppes őrnagy kísérői szintén ebbe a századba beosztott repülőgép vezetők voltak. A nagyszámú kísérő vadász jelenléte állandó halálos veszélyt jelentett a bombázókat támadó magyar pilótáknak. De maguk a bombázók is fölényes helyzetben voltak. Heppes osztályparancsnok a lényegre tapint, amikor kijelenti, hogy még egy magános Liberator vagy Fortress is előnyösebb helyzetben volt, mint a beépített fegyverekkel, tehát a gép mozgásával irányított tüzeszközökkel rendelkező vadász. A bombázó lövészek aránylag szilárd helyzetből, mozgatható tűzfegyverekkel működtek és így nem csak a támadás, hanem a leválás alkalmával is 36 tüzelhettek a vadászépre. Ha pedig a Me-109-esek egy bombázó köteléket támadtak, az együttműködő lövészek esélyei megtöbbszöröződtek. A magyar pilóták tisztában voltak azzal és nem is titkolták, hogy a támadó tömegeket egyszerűen képtelenek megsemmisíteni. (19) A németek ugyan titkolták, de visszatekintve elismerik, hogy nem volt erejük a légitámadások elhárítására. (20) Legyen barát vagy ellenség, a tárgyilagos szemlélő a tények és a teljesítmények súlya alatt csak tisztelettel gondolhat azokra a pilótákra, akik tízszeres, húszszoros, ötvenszeres vagy még többszörös túlerőt támadva tettek eleget katona esküjüknek. Annyit ér a fegyver, amennyit az ember, akinek az újjá a lőbillentyűn nyugszik. Ez a megállapítás 1944-B-24J. Liberator bombázó ben a légiháborúra vonatkoztatva még igaz volt. Bár ebben az írásban a számok és tények dominálnak, nem lenne érthető, ha az ég kék vásznán lejátszódó drámában az ember főszerepe statisztává zsugorodna. így a B-l 7 G. Flying Fortress bombázó
