Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)

vitéz Lévay Győző: "Még a levegőben is üldöztek a nők!"

Várpalota — 1944. november 13.

Rudel alezr. bemutatja a Ju. 87. G-l. ágyúinak a hatását egy zsákmányolt T-34-en. Három lövésből 3 találat! Balról: Lévay szds., Obit. Kinader és Obit. Rudel.

rombolást. Az Il-2-es kabinjának plexiüveg kupolája apró darabokra fröccsent szét. Hátára fordul és meredek zuhanással tűnik el a gépem alatt. Erősen csavarom a fejem balra-hátrafelé, hogy megfigyelhessem a földbecsapódását. Meg vagyok győződve, hogy megöltem a pilótát, vagy legalábbis súlyosan megsebesítettem. De már nincs időm a további figyelésre, mert a levegő pillanatok alatt tele van I1.2-esekkel és Yak.9-esekkel. Nincs időm megszámolni, hányán vannak, mert a gépem jobb szárnya felett foszforcsíkok húznak el. Én sem szeretem a nyomjelzőket, különösen nem, ha hátulról jönnek! A szűk kabinban kínlódom, hogy hátranézhessek, mi történik mögöttem? Majd kicsavarodik a nyakam, míg végre megpillantom a Yak.9-es géppárt mögöttem kissé jobbra gyorsan közeledni, vadul lövöldözve. Kísérőmnek Kishady Gábornak nyoma sincs. Remélem, nem lőtték le!

‘Az anyátok keservit ti kurafiak” — gondolom - “engem ugyan nem lőttök le!” Ezzel a gázkart “tövig” bevágom és felrántom a gép orrát. Hűséges “Fókám” majdnem függőlegesen szökik az ég felé. A hengerfejnyomás mérőmutatója a “pirosban”, az emelkedés jelző és a magasságmérő úgy pörögnek, mint a megvadult dervisek, egyik 100 métert a másik után jelezve, de a sebességmérőm meg gyorsan esik visszafelé. “Gyertek utánam, ha tudtok” ordítom bele a motorzúgásba és a vállamon keresztül látom, hogy próbálkoznak, de az ő Yak-jaik nem tudnak lépést tartani az én Fókámmal. A kísérő hamar feladja a reményt, de bátrabb a kettő közül még megkísérel követni, mielőtt azonban az én gépem elérné átesési sebességét, a ruszki dugóhúzóba pördül. Éppen ideje! Mert az én gépem is végére jutott a sebesség tartalékának és megrázza magát jelezve, hogy mindjárt át fog esni. Mielőtt ez megtörténne, enyhén becsűrök balra és megpöccentem az oldalkormányt. Gépem bal bukófordulóba megy és máris meredeken zuhanok a még mindig pörgő orosz után. Lőni nincs értelme, mert szinte lehetetlen egy pörgő gépet eltalálni. Zuhanásból kivéve a gépemet, éles bal emelkedő fordulóval visszatértem a tankcsata fölé. Az orosz gépek mint

megbolygatott mérges darazsak repdestek körülöttünk, teljesen megfeledkezve Rudel stukáiról, akik zavartalanul végzik dolgukat. Hat égő T.34-est látok a földön, de három német Panther is lángban van. Egy Stormovik, akinek úgylátszik eszébe jutott, hogy ő csatarepülő és nem vadász, fordul előttem, hogy a páncélosokat támadja. Jó előretartással az orra elé eresztek egy sorozatot, mind a négy géppuskámból. Úgylátszik, nem tetszik neki a dolog, mert éles jobb fordulóba megy. Nehéz ezeket a “vastag bőrű” Stormovikokat leszedni, mert úgy páncélozva vannak, mint egy teknősbéka. Csak két sebezhető pontjuk van, az olajhűtő vagy a pilótaülés. Megpróbálok mögéje és alája repülni, hogy a lövésze tüzét elkerüljem, de fene nehéz egy kis olajhűtőt eltalálni, amikor a lövésze gépfegyverei tüzet okádnak felém, és még nehezebb, ha egy Yak. ül be mögém, ami világossá válik a kabinom mellett elhúzó foszfor-csíkból. Abbahagyom az I1.2-es üldözését és a stukával olyan jól bevált trükkhöz folyamodom. Enyhén bedöntöm a gépem balra és a bal oldalkormányt teljesen belépem, ugyanakkor a gázkart félig lehúzom. A gépem megtorpan, szinte megáll, és csúnya travelzáló fordulóba kezd. A centrifugális erő az ülés oldalához présel, mintha én lennék a golyó a fordulásjelző műszeren. A trükk bevált. Az üldöző Yak.9-es géppár elsuhan a bal szárnyam alatt; Kázár Laci szorosan mögöttük, tüzelve mind a négy csőből. Lövései jól ülnek a géppár kísérőjén. Az orosz gép lángba borul és darabokra robban. “Jól van Laci!” — üvöltöm magamból kikelve, míg saját gépemet megint normális helyzetbe hozom. A megmaradt Yak. éles bal fordulóval igyekszik magát kivonni a kényelmetlen helyzetéből, mert Kázár már őrá akaszkodott, de mielőtt tüzet nyithatott volna, máris két Yak.9-es ül mögötte. Teljes gázt adva megpróbálom a Kázárt üldöző géppár fordulóját levágni, míg mind a két géppuskám okádja a tüzet. Űgylátszik megértették üzenetemet, mert éles jobb fordulóval távoznak a színhelyről.

Szemem sarkából megpillantom Sípost, amint két I1.2-est üldöz, de nem sokáig, mert egy magányos Yak. 9-es akaszkodik rá hátulról, valószínű Kázár áldozatának a társa. El kell ismerjem, csökönyös fickók ezek a “ruszkik”, de szerencsére nem valami jó lövészek! Ami azt illeti, én sem vagyok valami jó formában ma, de ki tud higgadtan és pontosan célozni, mikor valaki majdnem állandóan lövöldöz rá hátulról?

Nem került nagy megerőltetésembe, hogy a magányos Yak. pilótát “lebeszéljem” arról, hogy sokáig lógjon Sipos hátán, de alig vettem mély lélegzetet, máris két Yak. támadott rám. “A fene egye meg, ez a ringlispil kezd már az idegeimre menni! Ha nem ér hamar véget, arám még özvegyen marad, mielőtt még a feleségem lett volna! De már nem tarthat sokáig, mert az orosz repterek valahol a Duna és Tisza között vannak és a vadászok üzemanyaga már kifogyóban kell, hogy legyen.” — Amíg ezek a gondolatok cikáznak át az agyamon, teljes gázt adva, megint egy “gyertyát” repülök, és az alsó felhőréteg áttörése után 1700 méteren találom magamat a két felhőréteg között. Üldözőim ezúttal meg sem próbálnak követni. Valószínű ugyanazzal a két fickóval van dolgom, akik először támadtak meg és rájöttek, hogy reménytelen az ügy, mert az ő gépeik emelkedő képessége nem tud a F.W.190-esével lépést tartani.

31