Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)

Dr. Szimonisz László: Egy repülő orvos emlékeiből

felé... Egy másik alkalommal fülsiketítő motorbőgésre figyeltem fel, utána becsapódás, majd az égő benzin kegyetlen fekete füstje. Döbbenten néztem a semmibe, majd a füstfelhő fölött egy ejtőernyő fehér kupoláját pillantottam meg. Egy növendék előre-bukfencet gyakorolt, de elfelejtette bekötni magát

1940-ben fél évet Pápán, az ejtőernyősöknél töltöttem. A szellem elsőrendű volt, vitéz Bertalan Árpád után a pokolba is elmentek volna az emberei. Elsőrendű példát mutatott. Egy alkalommal a kisernyő beleakadt az egyik katona bakancsába és a szegény fiú nem tudta kiszabadítani magát, belepusztult. Vitéz Bertalan sorakoztatta a zlj.-t, elmagyarázta a baleset okát, majd felcsatolta a halott katona össze nem hajtott ernyőjét, felszállt és kiugrott a megdöbbent legénység felett. A kemény alapkiképzés alaposan lecsökkentette az ugrással járó sérülések lehetőségét.

Ott találkoztam Tassonyi Edömérrel, aki éles gránátdobás után a fel nem robbant gránátokat óvatosan körülszemlélte, finoman felvette és eldobta. Tudtam, hogy “biztosra” ment, de nagyon nem szerettem ezt a megoldást. Hiába igyekeztem lebeszélni erről a tevékenységről. Végül is komoran kijelentettem: “Az ilyen merész fickók megérdemlik a sorsukat. De gondolj arra, hogy tiszthiány van és ha te kinyírod magadat, mennyi időbe telik egy hozzád hasonló ejtőernyős tisztet kinevelni!” Nagyon dühösen nézett rám, majd elmosolyodott, kezet nyújtott és többé nem láttam bedöglött gránátot dobálni.

Kelemen Kaja, a légi rész parancsnoka, sokszor került éles ellentétbe Bertalannal: se szép szóra, sem parancsra nem volt hajlandó túlterhelni a gépeket. Talán csak egyszer engedett, Veszprémben, először és utoljára .. .

A vakrepüléssel kapcsolatos érzékcsalódásokat és azok nem egyszer tragikus következményeit a pilóta-növendékek amolyan “orvosi kitalálásnak” minősítették. Az érzékcsalódások élettani alapjainak ismertetése után a leghitetlenkedőbbnek látszó akadémikust hívtam ki és bekötött szemmel az asztalra felállított forgószékre ültettem. Néhány jobbra-balra forgatás után a csendre intett osztály meglepődött, amikor arra a kérdésre, hogy merre van a padja, az ajtó vagy a tábla felé mutatott. A kötés eltávolítása után a “hitetlen Tamás” meghökkent arckifejezése nagy nevetést váltott ki. A leghangosabban ban nevetővel megismételtem a kísérletet és ettől kezdve éreztem, hogy megnyertem a bizalmukat. Persze néha visszaadták a kölcsönt.

Egyszer Szombathely felé repülve egy FW Weihet hagytak vezetni — bár ment az magától is. Tata táján felhőbe kerültünk és én a mesterséges horizontot fordítva értékeltem ki, a balra való lógást további balra csűrössel igyekeztem “kiegyenlíteni”. A vario mutatta, hogy süllyedünk, a sebesség csak nőtt a fordulatszámmal együtt, minél jobban “korrigáltam”. Zavartan néztem a pilótára, aki láthatóan élvezte a helyzetet. Mást nem tehettem, levettem a gázt. Kb. 1800 m-en, félig háton estünk ki a felhőből.

1939 végén javaslatot terjesztettem fel a légierők orvosi osztályához. Kifejtettem, hogy az orvosok, akik eldöntik a hajózok repülésre való alkalmasságát, legalább

alapkiképzést kapjanak, némi tapasztalatot szerezve a repüléshez. Torontály alezredes úr átolvasta, majd rám nézett: “Szóval repülni akarsz!?” “Igenis”. Pártolólag terjesztette tovább. Nemsokára kijött a rendelet: az önként jelentkező orvosokat a Repülőalap nyári kiképzőtáboraihoz fogják beosztani. Engem 1941-ben Aknaszlatinára vezényeltek, Balogh István t. hdgy. csoportjához. A Tisza partján, a Mármarosi hegyek ölében, gyönyörű vidéken kezdtem el a “hivatalos” doplizást. Június közepén Tutát behívták Ungvárra, a kiképzés megállt. 22- én az egyik növendék hajnalban ébresztett fel: a rádió bemondta, hogy a németek hadba léptek az oroszok ellen. A ruszkik egy kőhajításnyira voltak tőlünk, a közös határon csak egy béke-létszámú határvadász zlj. volt. Fogalmam se volt az általános helyzetről és első gondolatom egy ejtőernyős támadás lehetősége volt. Azonnal átmentem a határvadász zlj. pk.-hoz, akitől 10 puskát és azt a biztató ígéretet kaptam, hogy azonnal jönnek, ha lövöldözést hallanak. A növendékek csak a levente-pus-1941 június — Aknaszlatina.

Öntöző kannával töltik fel a Bückert. Balról: Dr. Szimonisz Laci és Balogh Tuta.

kát ismerték. Fadugós lőszerünk nem volt, így az álmos fiúknak egyenként mutattam meg a hegyes éles lőszerrel az ismétlést. Elszántan várták a támadást és az őrparancsnok mindig kiábrándultán jelentette: “Semmi különös esemény nem történt!” Biztató szavakkal igyekeztem elrejteni határtalan megkönnyebbülésemet. (Balog Tutától egyébként negyven év után kaptam kedves levelet — Buenos Airesből.)

1942 nyarán Váton megtapasztaltam a vitorlázást is. Egy Vöcsökkel csőröltek fel. Jelleszállást akartam végrehajtani, de — ahogy utólag azonnal tudtam — egy majdnem sebesség nélküli éles fordulóból lecsúszva, bal szárnyvéggel értem földet. Most is elfog a szégyenkezés, ha az összetört gépre gondolok.

A Pumáknál 1943-ban Kharkovtól Zsitomirig szolgáltam. A számos érdekes élményből nekem többnyire a feszült várakozás jutott: óranézés, a percek számolása, jönnek-e már vissza? Debrődy Gyurka jól megvárakoztatott valamennyiünket, Molnár Laci szerencsésen végződő lelövéséről hamarabb kaptuk meg a hírt, komoly sérülés nélkül úszta meg. A bal halántékát két géppuskagolyó súrolta, párhuzamos, felületes, kb. 3 cm hosszú se-21