Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)
Dr. Szimonisz László: Egy repülő orvos emlékeiből
Horthy A lap aknaszlatinai növendék csoportja 1941 június. latait, a gólyák méltóságteljes vitorlázását, a vércsék zuhanó támadását. Utólag örömmel olvastam, hogy a doktorok repülés iránti vágyának történelmi alapjai vannak: az első magassági repülést (2820 m) Dr. Jeffries, egy bostoni (MA) orvos végezte Angliában, 1784-ben, egy léggömbbel. Ő kezdte el a légipostát is: ledobott egy levelet, amit valahogy megtaláltak és kikézbesítettek. Az első “vándorrepülés” is az ő nevéhez fűződik: Blancharddal együtt átballonoztak Angliából Franciaországba. Igaz, hogy csak “ingben-glóriában” érkeztek meg, ugyanis veszedelmesen süllyedve mindent kidobáltak, a végén a ruháikat is. A titokban kiépülő Magyar Légierők orvosi szolgálata — a katona-orvosi szolgálat mellett — a hajózó személyzet kiválogatását, speciális egészségügyi oktatását és évi ellenőrzését végezte. A Központi Orvosi Vizsgáló Intézet (KOVI) tudomásom szerint Dr. Merényi-Scholtz Gusztáv szervezte meg. Törzséhez Dr. Gordon Hellmut, Gyurik József, Szűcs Gusztáv (pszichológus), Rados Imre (fogorvos) és Firiczky Pál, aki az anyagellátást intézte —, tartoztak. Én 1939 júniusában tized-magammal kerültem a Légierőkhöz, ahol repülés-orvostanban kaptunk alapos kiképzést, majd a vizsgálati módszereket tanultuk meg. A szellem pompás volt. Nem “alacsonyabb rangú”, csak fiatalabbb kollégáknak éreztük magunkat, akiknek a szolgálat érdekében minden lehetőséget megadtak a tanulásra, továbbképzésre. Az anyagi ellátás nemcsak az igényelt gyógyszereket és műszereket szolgáltatta, de ha valami értékes, új gyógyszer került forgalomba, részletes leírással együtt azonnal elküldték a repülőterek gyengélkedőinek. A csodaszernek számító ultraseptylt hamarabb kaptam meg, mint a helybeli kórházak és igazán nagy érzés volt nemcsak a tüdőgyulladásosokat gyorsan és eredményesen kezelni, de a gonorrheás betegeket, akiket azelőtt hosszas és nem mindig eredményes kórházi kezelésre kellett beutalni, most járóbetegként néhány nap alatt — szolgálatuk ellátása mellett — rendbehozni. Dr. Merényi-Scholtz Gusztávot, orvostábornokként, mint a honvédorvosi tisztikar főnökét 1947-ben láttam utoljára. Fájó szívvel, “egészségügyi állapotomra” hivatkozva tértem ki megtisztelő ajánlatától, az “új” légierő orvosi szolgálatának szervezésétől. Bár akkor még azt hittem, hogy a megszállás még csak egy két évig fog tartani, ezt a beosztást mint “nyugatos”, nagyon veszélyesnek találtam, hiszen javában folyt a “kémek és szabotőrök” ún. leleplezése. Sajnos, igazam lett: Dr. Scholtz Gusztáv egy év múlva halott volt. Állítólag a letartóztatására érkező rendőrökkel való tűzharcban pusztult el. Halálának körülményeit nem tudtam pontosan megállapítani. A repülő-orvosokra a hajózok mindig bizonyos gyanakvással néztek: évekbe, barátságok kiépülésébe került, amíg megszokták, hogy nem “letiltás” a célunk, nemcsak a Légierők érdekeit védjük, de legalább ugyanolyan mértékben magukat a hajózókat igyekszünk megkímélni esetleges súlyos következményektől. Az évi ellenőrzések kérdőívére adott válaszok alapján mindenki nem száz, de ezer százalékig egészséges volt. Egyszer egy közismert, kiváló századparancsnokot vizsgáltam és a szeme elé tett üvegek összekeverésével rájöttem, hogy egyik szemére vak! Felállt a vizsgáló székből, megrázta a kezemet: “Gratulálok doki!” Kiderült, hogy gyerekkori sérülés folytán elveszítette egyik szemének működését, kívülről tudta az összes látásvizsgáló táblákat, egy szemmel került be a hadapródiskolába, a Ludovikára és a Légierőkhöz, mert pilóta akart lenni. Gyakran voltam az utasa és bármikor, bárhová, bármilyen géppel nyugodtan elmentem volna vele. A “szabályok” ellenére La. kategóriába minősítettem, jelentve, hogy bár csak egy szemmel lát, de magam számos alkalommal vele együtt repülve, kifogástalan térlátásáról győződtem meg. A központ elfogadta kiértékelésemet. Néha igyekeztek megtréfálni. Egyszer egy fiatal vadász a bal lábával rúgott ki, amikor a reflex-kalapácscsal a jobb térdét ütöttem meg. Komoly részvéttel kérdeztem, hogy mikor volt gerinc sérülése vagy agyhártyagyulladása. Meggyőző, ideges “nem”-mel felelt kérdésemre, és amikor megismételten a vizsgálatot, a reflexei teljesen normálisak voltak A repülő-orvosi szolgálat legkeserűbb, legszomorúbb része a balesetek áldozataival kapcsolatos tevékenység volt. Idős beteg halálánál azt tudtam érezni, hogy “a futást elvégezte”. De a fiatalok halálát a mai napig nem tudom elfogadni, hiába igyekszem a megválaszolhatatlan “miért”-eket visszafojtani. Nehéz volt beírni a fiatal növendékek, életerős fiatal katonák, barátok, nem egyszer oktatóim haláláról készült jelentésembe: “Halál oka: agyroncsolás, összetöretés. ” Megtanultam uralkodni magamon, de megszokni nem tudtam. A Regvi, a bombaiskola növendékei, oktatói, Dési Misi, Karnay Atya, Békássy Tóni, Csiki Lojás és a többiek. Nem segített az ál-cinikus megjegyzés, hogy “neki már könnyű, csak a hozzátartozóinak rémes”. Hiszen egy kicsit valamennyien "hozzátartozók” voltunk. Ritkán váratlan, hihetetlen meglepetések is értek. Szombathely mellett egy fakoronának repült Bückerhez mentünk ki terepjáróval. Rohantam egy mély árkon át a roncsokhoz, mely úgy nézett ki, mintha egy óriás, erős kéz a farkát az orrához csavarta volna. Lihegve értem oda, azon gondolkozva, hogyan vesszük ki belőle a sérült pilótát. Senkit nem találtam. A növendék, néhány jelentéktelen karcolással, már útban volt gyalog a repülőtér 20
