Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Inokai András: Így kezdődött…
szinte csak magunk alá láttunk, előre alig. A talajvíz felütött a fű között a repülőtéren, a Duna magas vízállása miatt. Gépenkint négy darab 250 kg-os, német gyártmányú bombát vittünk magunkkal. A nagy ballonkerekek tengelyig süllyedtek bele a latyakos talajba a gép súlya alatt. A futóműborító lemezek leszakadtak a startnál, mind a három gépemről! A cél légterében is rossz volt a látás. Nehéz bombáinkat — a légierő parancsnokság külön engedélyével — csupán 420 méter magasságból kellett ledobjuk. Oszlop egyesével, minden egyes bombával külön-külön rárepülve és célozva, bombáztuk a vízimérnökök által megadott célt. Ijesztő látvány volt, mikor a bombatámadás után a felduzzasztott hatalmas víztömeg felfeszítette, és tömi kezdte a jégpáncélt. Szoba-nagyságú jégtömbök repül-Inokai András szds. üdvözli a földi részleget. tek föl a magasba vagy ki a partra. Egyszerre olyan lett a Duna, mintha egész székében bombák robbannának a jég alatt... Mikor végre a Duna megindult régi medrében, nemcsak Dóczy Lóránd hmtk. szds. és én lélegeztem föl, hanem az egész ország apraja-nagyja is. így foglalkoztatott engem és századomat folyton vitéz Orosz Béla alez. — a 2., majd a 4. bombázó ezred parancsnoka — ezrede nevében... Na, de térjünk vissza a “Sárgavihar” századhoz, s hagyjuk a lamentálást. Ez a bombázó század már csak hat Ju-86-os gépből állott, mert az 1939-es átszervezés kíméletlenül “megcsonkította” az összes bombázó századokat. 1941. június 24-én délfelé járt az idő, mikor osztályparancsnokom — vitéz Podhardszky Andor őrgy. — magához hívatott. Azzal fogadott, hogy éppen most vette át a 4. ezred parancsnokságát, mert ezredparancsnokunk szabadságra megy András Sándor vk.alez-el — a légierők vezérkari főnökével — Erdélybe. Szülőföldjüket akarták meglátogatni. Úgy éreztem, hogy ez számomra mellékes esemény, s ezért kár volt engem idehívatni, amikor észrevettem, hogy osztályparancsnokom — kit magunk között egyszerűen Bandi bácsinak hívtunk — kezében egy Hughes táviratot tart, mellyel feltűnően hadonászik, s melyről csakhamar kisült, hogy “éppen most” érkezett és természetesen “sürgős” Gyanakodva hátracsaptam füleimet. Nem csalódtam. A légierők parancsnoka elrendelte, hogy egy Ju-86-os raj települjön át azonnal Székesfehérvárra, a sóstói repülőtérre, mert bevetéseivel onnan fogja támogatni az “ország különböző helyőrségeiből összevont gyorshadtest bajnai nagy gyakorlatát”. Rajomat alárendelték a gyorshadtest parancsnokának. Bevetési parancsainkat a sóstói repülőtér útján fogom kézhez kapni. Elszállásolásunkról, élelmezésünkről és gyakorlati pótdíjunk folyósításáról ugyancsak a repülőtér GH-a fog gondoskodni. Bosszankodva csóváltam a fejem. Nem szerettem, úntam már az ilyen kirendeléseket, mint említettem: torkig voltam velük, mert rendszerint tovább tartottak, mint ahogy eleve tervezték. Elvégre családos ember voltam, s volt más századparancsnok is az ezredben. Bandi bácsi kedves bajtárs volt. Azzal engesztelt, hogy a “bajnai nagygyakorlat” rendkívül érdekes lesz, mert — szerinte! — ott jelen lesznek a magyar kormányhoz akkreditált összes katonai attasék is. A gyorshadtest korszerű járműveivel, páncélosaival, felszerelésével, valamint kiváló kiképzésével olyan alakulat, melyet még a német vezetés is irigyel tőlünk. így!... Június 24-én délután három géppel átrepültem Sóstóra. A szükséges műszaki személyzetet és gyakorló bombákat tehergépkocsin előreküldtem. Minden simán ment. Másnap — azaz 25-én — bevetési parancs érkezett. Egy olyan dombtetőt kellett bombáznom, melyet erdő borított. Magasság: 2000 méter. Az idő szép, a látás zavartalan. Csodálkoztam, hogy előírták a magasságot! Szokatlan volt, mert ez a repülő kötelék parancsnokának a dolga. Bevetésünk alatt nem láttam sem szabad szemmel, sem távcsővel járműveket vagy páncélosokat. Mozgást se láttam, amit a poros utak azonnal elárultak volna. Nyilván jól rejtőztek, ami egyébként gyerekjáték volt azon a tájon, mert Bajna és környéke a Gerecsehegység erdős-bokros vidékén fekszik — alig 55 km-re a sóstói repülőtértől. Igaz, ilyen terepet 2000 m magasból nehéz észrevenni egyes járműveket, főleg ha azok nem mozognak. Mikor leszálltunk, nagy meglepetésemre újabb parancs várt bennünket: “Június 26-án bevetéssel ne számoljon”. Pompás! Eszembe se jutott, hogy abban a hőségben éppen a 6
