Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Gaál Gyula: Vadászidény Uriv felett
sének a központjában találták magukat: az egyik elölről, a másik jobb alsó fordulóból, a harmadik hátulról támadott. Szoó kifordult balra és a szemközt támadót géppuskázta, míg az oldalt elmaradottat Török lőtte végig, a hátulsót pedig nagy gyorsasággal elszáguldott mellettük. Szoó az ellenség rendszeres támadása alatt nagy ügyességgel forgolódott, mindig kivonva gépét a nyomjelzők csíkjainak útjából, a lehető legkedvezőtlenebb célpontot mutatva az ellenfél felé. Egymás után csaptak rájuk a Lagg-3-asok, de nem tudtak mögöttük jó lőhelyzetbe kerülni. A pilóta és megfigyelő géppuskák is okádták a tüzet, amikor egy-egy találat lehetősége mutatkozott. Váratlanul az egyik Lagg Szoó géppuskájának a terébe tévedt. A pilóta egy hosszú sorozatot engedett bele. A Lagg furcsán megingott, átfordult és meredeken zuhant a föld felé. Fordulás közben Török felé mutatta a hasát, aki szintén ráhúzott egy sorozatot. A két magyar megbűvölten kísérte szemével a szovjet gép utolsó útját, amíg az a talajba vágódva szétfröccsent. A megújult dühvei támadó két vadász azonban visszarántotta őket a nem túl biztonságos jelenbe. Lőszerük fogytán, csupán takarékosan válaszoltak az ellenség géppuskáira. Szoó is egy völgybe nyomta le gépét és végül sikerült eltűnnie az üldözőik elől. Nyolc nappal az első légigyőzelem után, másodszor billegetett egy 46-os a repülőtér fölött. Jellemző a pilóta virtuozitására, hogy gépe csak öt találatot kapott a három modern vadász elleni küzdelemben. A szovjet légierő ritkításában azonban nem ez volt az utolsó kalandja a Török—Szoó kettősnek. Szeptember 12-én már a harmadik napja folytak az erős, ide-oda hullámzó harcok az urivi hídfőben. A vonalak és a harcoló csapatok gyakran összekeveredtek. E bevetésen az első vonal pontos helyét kellett megállapítani Uriv és Sztorosevoje között. Szoó hadapród és Török főhadnagy gépe 15.10 órakor emelkedett a levegőbe. Egész alacsonyan repültek, hogy az alant tomboló csata részleteit megfigyelhessék. Török a földi harcokkal volt elfoglalva, amikor Szoó egy ellenséges kötelék közeledtét jelentette. A csatarepülőket kísérő Jak 7-esek közül öt kivált és a 46-osra vetették magukat. A géppuskák kelepelni kezdtek. Szoó ismét kiválóan forgolódott a támadó gépek között. Török azonban utasította, hogy igyekezzen kikerülni a légiharcból, mert a felderítő feladatát még nem végezték el. Szoó fejre állította a Heinkelt és sikerült leráznia a vadászokat. Egy rövid idő múlva széles ívben fordult és visszatért a kijelölt légtérbe. Nem élvezhették a kellemes magányt egy-két percnél tovább, mert a Jak 7-sek ismét megjelentek a színen. Minden irányból támadtak, egy sorozat súrolta a szárnyat. A hadapród ismét nagyszerűen manőverezett és olyan figurákat vágott ki, amik nem csak az ellenséget, hanem saját magát is meglepték. Közben Török iszonyú gyorsasággal forgatta a géppuskáját, hogy távolt tartsa a támadókat. A cikkázó, forduló gépeket nem tudták csőre fogni — viszont ez volt a szerencséje a 46-osnak is. A küzdelem 600 méteren kezdődött, de hamarosan 300-ra szorult a felderítő a nagy túlerővel szemben. Néhány kedvező helyzetből sem lett semmi. Egy alkalommal az egyik forduló vadász orra kitűnően feküdt Török irányzékában, de a fegyvere néhány lövés után felmondta a szolgálatot. Amíg szitkozódva piszkálta ki a beszorult töltényt, a gépet már 50 méterre nyomta le az ellenség. Végre a pilóta és a megfigyelő egyszerre jutottak lőhelyzetbe: Török géppuskája pár lövés után ismét elhallgatott, de a Szoó által célba vett Jak 7-es elnyelt egy hosszabb sorozatot, megingott és maga után füstöt húzva a földbe vágódott. A második légigyőzelem feletti örömöt csökkentette az a tudat, hogy a megfigyelő géppuska használhatatlan volt, a pilóta lőszere elfogyott és a támadók közül még négyen maradtak. Valamilyen oknál fogva azonban az ellenséges vadászok leváltak az áldozatukról és elhagyták a légteret. Az összerázott, megtépázott, fegyvertelen felderítő mégegyszer makacsul visszatért a célterületre és befejezte feladatát. Bár újra voltak ellenséges vadászok fölöttük, ez esetben nem vettek tudomást a magányos Heinkelről. Sőt visszafelé még a lelőtt gép roncsait is le tudták fényképezni. Volt ujjongás a földön, amikor hetykén, magabiztosan, billegetve megjelent a 46-os a repülőtér fölött. Már három áldozat került terítékre az urivi vadászidény alatt! A felderítőt csupán nyolc helyen érték találatok. A század még egy másik gépet is megsemmisített. A hírek szerint ez volt tulajdonképpen a második győzelem, s így augusztus közepe táján történhetett, bár a pontos időpont még nem tisztázott. Ez is az egyik Uriv elleni földi vállalkozással kapcsolatos. Nem messze az arcvonaltól egy szerelő részleg volt kitelepítve egy szükségleszállóhelyen. Nyolc ember Lőcsei szakaszvezető parancsnoksága alatt. A hídfő elleni támadás utáni napon egy egészen alacsonyan repülő Martin (SB-2) raj húzott el a leszállóhely fölött. Lőcsei vállhoz szorított golyószoróval, emberei pedig puskával lőtték a gépeket. Az egyik bombázó kivált a kötelékből, füstölni kezdett, majd lángot vetett és eltűnt a Don keleti oldalán lévő erdő fái között. A század késő őszig maradt hadműveleti területen. A hajózok általában 60 — 70 bevetést repültek. Csupán egy gépet és személyzetét vesztettek, amikor Frecska Zsigmondi zászlós, pilóta és Szily Imre főhadnagy, megfigyelő egy bevetésről nem tértek vissza. A veterán Heinkel 46-osok kikerültek a kivonuló állományból és 1943-ban már Focke Wulf 189 mintájú gépeken járták az orosz égboltot a magyar közelfelderítők. Források: v. Járomy Árpád: “Csatarepülők” (Budapest, 1943). Németh János vk. ezredes hadinaplója (1942. jún.—aug.). v. Szoó Lajos közleménye (1962). "Magyar Szárnyak”, 1942. szept. 1, okt. 1, és nov. 1. “Repülés”, 1975 július. “Air Combat”, July 1976 (USA). 53
