Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Nemes Endre: Repülő akadémikusok
(erős oldalszélben) készült sorozatot is: kb. 20 fokos előretartással tudtam csak a vasútvonal fölött repülni. Felejthetetlen élmény marad számomra Rügen sziget megkerülése! Igen kellemetlenül érintett bennünket a március 19-i német megszállás híre! Ekkor már többen tisztában voltunk a ténnyel: a háború elveszett. Az egyik este a repülőtér fölött két gép összeütközött: 9 halott. Néhány hullát másnap szedtek le a háztetőkről. A rangidős megfigyelő tiszt — mint azt előre éreztem — kérte az éjjeli repülések elhagyását. Kihagytuk az utolsó taktik feladatot, Bornholm sziget megkerülését is. Viszont a németek gondoskodtak egy kis szórakozásról: elmentünk Berlinbe megnézni egy színelőadást. A kiképzéshez tartozott a személyzet minden tagja számára (a pilóta kivételével) az orrlövész állásából végrehajtott lőgyakorlat. Egy kis tó közepén felállított céltáblára lőttek; ez a fajta lőgyakorlat értékében meg sem közelítette a mi kiképzésünket a Hortobágy fölött, de azért hasznos volt. A bombavető gyakorlatot (alacsonyrepülésből betonbombával) — csak úgy, mint a lőgyakorlatokat — az én személyzetem hajtotta végre utoljára (lévén az én megfigyelőm zászlós). Ez volt az egyetlen eset, amikor zavarba jöttem: nem találtam meg a célt, csak megfigyelőm vezetett rá, de a találat kielégítő volt. Az utolsó repülést én hajtottam végre ellenséges berepülés és igen kedvezőtlen légköri viszonyok közepette Szenner hdgy. személyzetével. Indulás előtt Wolfrum szds. — Jankovich hdgy. tolmács igénybevételével — a legszigorúbban megtiltotta, hogy felhő fölé repüljek, hogy esetleg felhőfallal találkozva abba belerepüljek! Én tudtam annyit németül, hogy magam is megértettem volna a parancsot, de Wolfrum szds. valamilyen okból minden kételyt ki akart zárni — valószínűleg az utolsó pillanatban bekövetkező baleset vagy lelövés kockázatát. — Sajnos, e parancsot Kiss fhdgy. nem hallotta és ebből életem egyik legkellemetlenebb repülő élménye keletkezett. Leszállás után Jankovich hdgy. tolmácsolta Wolfrum szds.-nak sorozatos parancsmegtagadásaimat, aki ott mindeannyiuk előtt nekem adott igazat, eljárásomért megdicsért és az esetet példaként feljegyezte. A repülés technikai végrehajtása a pilóta felelőssége! Ezen csekély összekoccanástól eltekintve a legtökéletesebb összhangban folyt le a kiképzés és mindennel megelégedve tértünk haza. A csoport egy ideig Somody Ferenc szds. parancsnoksága alatt Szihalom repülőtere körül állt készenlétben, majd a hajózó személyzetet más alakulatokhoz osztották be. Mint említettem, jó emlékekkel tértünk haza és úgy éreztük, hogy jó emléket hagytunk magunk mögött. Ami fájó volt, osztályparancsnokunk, Bibithy-Horváth őrnagy azzal a hírrel fogadott bennünket Budaörsön, hogy míg elvoltunk, a magyar zászlót lecibálták... Mi mégis megköszöntük kiképzőink fáradozását és egy kis ajándékcsomagot küldtünk nekik, amelynek összeállításában én nem vettem részt, de tudtommal Tokai és más efféle ínyencségekből állt és szép köszönőlevelet is kaptunk érte. REPÜLŐ AKADÉMIKUSOK A LEGELSŐ ÉVFOLYAM Nemes Endre százados Gömbös Gyula honvédelmi minisztersége idején elhatározták, hogy a kikerülő fiatal tiszteket olyan nevelésben kell részesíteni, hogy ha azok elhagyva a Ludovika Akadémiát azonnal hadra fogható vezetők legyenek. így léptették életbe azt a rendszert, hogy minden akadémikusnak (röv. aks.) az első évét a csapatnál kell leszolgálni. Felemelték a létszámot is, a tantervet modernizálták és minden fegyvernem külön, elválasztva kapta gyakorlati és elméleti ismereteit. 1931-ben állították fel a volt Bocskai István m. kir. főreáliskolai nevelőintézetben, miután azt új épületiek hozzáadásával kibővítették — a Ludovika Akadémia II. főcsoportot, Budapesten a Hidegkúti út 23. sz. alatt, míg az Üllői úti Ludovika Akadémia I. főcsoport nevet kapta. Az első évfolyam, amelybe én is beleestem, a hoszszas válogatás dacára (400 jelentkezőből 21 főt vettek fel), június 30-val bevonult a Ludovikára és ott egyenruhába beöltözve, július első napjaiban bevonultunk a csapathoz, mi repülők, a szombathelyi repülőtérre. Nekünk volt az első karpaszományos egyenruhánk, mert időnket mint karpaszományosok töltöttük. Tekintve, hogy ekkor még javában dühöngött az átkos trianoni béke következménye, az entente ellenőrzés, mert a béke-diktátum szerint Magyarországnak légiereje nem lehetett. így a nevünk is rejtett volt: “vállpaszomány viselésére jogosult légvédelmi alsegéd”. Megérkezve a repülőtérre, Szörényi Emil főhadnagy fogadott bennünket, majd megmutatta a repülőteret. Az első útunk abba a hangárba vezetett, ahol a lezuhant gépek roncsait tárolták. Kissé meghökkenve néztük a roncsokat, de megszólalt vezetőnk: “No, akarnak még repülni? Aki meggondolta magát, az elmehet.” — Egyikünk sem ment el. Az “A” repülőtéren 3 szd. volt elhelyezve, az iskola szd, vagy “1-ső alcsoport”, a 2. iskola szd. míg az első Udet és Hungária gépekkel, ez a szd. Heinkel HD 22-es gépekből állt, másodfokú kiképzésre és rejtett neve “postarepülő alcsoport” volt, a 3.szd. pedig a 3. fokú kiképzésre Fokker CVD gépekkel, fedőnevén “meteorológiai magassági repülő alcsoport” volt. A “B” repülőtéren volt egy vadász szd. Fokker Dl6, Fiat CR20 és első világháborús D7-es gépekkel, 1 bombázó szd. Fokker F VII, F VIII és Caproni 101-es gépekből állt. Amikor Endresz György és Magyar Sándor átrepülték az óceánt, mi abban az időben kaptuk az első szoktató repülést. Közben “zajlott” az újoncképzés, amilyen a gyalogságnál van, de még olyanabb. Az újoncképzés után kezdetét vette a tartalékos tiszti iskola. Ennek is vége lett. A téli különféle nőegyesületek rendezvényein “kedves” meghívottak voltunk. A Sabaria Kovács cukrászdájában ismerkedtünk a helyi hajadonokkal. A Prádli bácsi kiskocsmájába jártunk vacsorázni 1 pengőért, még akinek szüksége volt, szobát is bérelhetett, benne egy szép képpel: “Mária, segít-21
