Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Felderítőfeladat tüzérbelövéssel
A boldog siklás, a repülés örömteljes érzése. kapun, a magasban egy repülőgép szállt el. Felnéztem rá és máris benne éreztem magam... Másnap reggel verőfényes napsugárban, ragyogó arccal álltam a hármashatárhegyi cserkészrepülők hangárja előtt. Már repülőruhában voltam és boldog örömmel néztem az enyhe szélben köröző bajtársaimat. Először elméleti oktatást kaptam, később sor került az első siklásokra. Az első repülések izgalmait gyakran fűszerezték a hibákért kapott büntetés-bukfencek. De ezek hozzátartoztak a repülőélethez! Egyszer durva leszállásnál eltörtem a csűrőlapot, ezért büntetésül egy napi repülési tilalom járt. Már-már azt hittem, hogy nem nekem találták ki a repülést, de a sok nehézség után végre én is megtanultam a kormányok helyes kezelését. Később már hosszabb siklások, ugrások és magasabb repülések következtek. Oktatóm bízott bennem és elérkezettnek látta az időt hosszabb repülésre. Vezényszó hangzik: “Szmolnik növendék! — gépbe!” Az egyik bajtársam becsatolja a hevedereket, az oktatóm megadja az irányt, egy répaföld sarkát. A fiúk a gumikötél két végén már készen állnak. Oktatóm kiáltását hallom: “kihúzni..., futni..., el!”Érzem, hogy arcom ég a boldogságtól. A gumikötél megfeszül és én s a gép a levegőbe emelkedünk. Könnyedén suhanok a szelek szárnyán és néhány perc múlva símán leszállók a kijelölt helyen. A hevedereket gyorsan kioldom és büszkén integetek vissza a starthely felé. A fiúk már messziről gratulálnak, hogy szépen sikerült. Boldog vagyok, hogy elértem célomat. Nagyon boldog voltam akkor, hogy vágyaim valóra váltak. Ott érzem magam ismét a hármashatárhegyi lankákon és képzeletben újra és újra átélem első repülésem szépségeit, izgalmait, azt a percet, mikor — repülő lettem! Szmolnik Lajos 18 Felderítőfeladat tüzérbelövéssel 1942. okt. 5. Késő este a küldönc kopogtat erdei kunyhóm ajtaján. “A százados úr hívat az eligazító sátorba.” Ez csak rendkívüli lehet — gondoltam, s magamra kapva köpenyemet, gyors léptekkel parancsnokunkhoz siettem. Tőle azonnal meg is kaptam a tájékoztatást. Az egyik hadosztály Perejesejenél rohamvállalkozást hajt végre. “A hadosztályparancsnokság téged igényelt — mondja — felderítésre. ” Harcfelderítésen kívül tüzérségi belövést is kell végrehajtanod, főleg az ellenség aknavető állásaira. Rádió forgalmi adatok a már ismertek. Ledobóhely itt (mutatja a térképen). 6-án 6-kor kell a légtérben lenned.” Kérdésem a kimerítő tájékoztatás után már nem volt. Hiszen jobban ismertem a bevetési területet békehelyőrségeim környékénél. Hazamenet beszóltam Bélának, akivel eddigi pilótám, Matyi betegeskedése óta repülni szoktam. Röviden tájékoztattam. Majd pedig lefekve, legényem meséi közben elaludtam. Az altatózenét az “Iván”-ok (orosz bombázók) motorzúgása és a bombarobbanások szolgáltatták. Reggel 6 óra. A ledobóhely fölött vagyunk. A rádióösszeköttetést igyekszem felvenni. Jelet kérek, hogy értenek-e? Igen, értenek — jön a válasz. Na, akkor minden rendben, s máris repülök az arcvonal felé. Nagy “hadd el hadd” van itt. Csupa por és füst minden. Saját tüzérségünk az ellenség első vonalát pusztítja. 700 méterről figyelem a tűzijátékot, s célt keresek a tüzérségnek. Akad bőven. Jól ismerem azoknak a kellemetlen aknavetőknek az állásait. Irányítom is már a tüzet. Nem tudom, értenek-e , vagy sem. De a lövések máris ott ülnek. S jól. Több sorozat is. Az orosz aknavetők elhallgatnak. “Telitalálat!” mondom, s figyelem a hatástüzet. Majd más célt adok. Annak a lövése már nem sikerül olyan jól. “Alacsonytámadás!” — adom a parancsot. Béla géppuskája már kelepek Én, a kedvező pillanatra várok, hogy a bombát kioldjam. Már 200 m-en, már 150 m-en vagyunk. “Most” — kiáltom, s miközben Béla felhúzza a gépet, rájuk vágom bombáinkat, majd végigszórom őket géppuskával. Bombáink jól ülnek. Az üteg nem lő. Úgy látszik, egy kis tűzszünethez segítettük őket! Rohamcsapataink közben előre jutnak. Jól látható, amint az ellenséges gránátok becsapódásai kísérik őket. Föléjük megyünk. Ilyenkor mireánk hull az ellenség minden áldása. 30 m. magasan repülünk, de még innen is alig lehet az embereket látni, annyira belapulnak az agyontiport vetésbe. Rakétajelet kérek s kapok. Azonnal berajzolom a fényképbe. Itt most 10 m is számít. Közben ott keringünk a küzdők felett, kerülgetve a saját tüzérségi tüzet. A muszka veszettül lő. Úgy látszik, unja már nagyon a látogatásunkat. Mi sem vagyunk restek s az utolsó töltényünkig válaszolunk. Ezzel is segítjük a küzdőket, kik — a sebesültek elbeszélése szerint — nagyon hálásak voltak alacsonytámadásainkért, s ezután nyújtott támogatásunkért. De már se töltény, se üzemanyag. Gyorsan áttekintem mégegyszer a harcterületet. Kiegészítem jelentésemet, s repülünk a ledobóhelyre. Leszállás után, ahogy gépünket vizsgálgattuk, bizony sok lyukat találtunk rajta. (“Magyar Szárnyak”, 1943. aug. 1.)
