Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Szerelmünk: HA-NNI
tarn, amire azt írta: “Látod a Hernádot?” — “Bárcsak látnám... Ez nem az. Kassa nagyobb.” Alattunk egy vasútállomás volt, távolból egy vonat közeledett. Kezével a szemére mutatott, aztán azt, hogy “sturcolunk”. Intettem, hogy értem, el kell olvasnom, mi van az állomás tetejére kiírva. Alacsonyra ment, de egy pillanat alatt elhúztunk az állomás előtt, csak a betűk végét láttam: “LÁR”. Amíg egy kört csinált, eszembe jutott Kardhordó Amália, szigorú földrajz tanárnőm, aki mindig háttal állított minket a térkép elé, bemondott egy vármegyét és folyékonyan kellett felsorolni annak városait, hegyeit, folyóit. Ha nem tudtuk, kegyetlenül rossz osztályzatot adott! Bárhogy törtem a fejem, nem jutott eszembe olyan város, aminek a vége “LÁR”. Ezt ráírtam neki a cigarettás dobozra és átnyújtottam. Intett, hogy újra “sturc’1 A másodiknál már a telefonpóznák magasságában repültünk a sínek felett. A vonat is közeledett. A vonatra várók, felkapták csomagjaikat és befutottak az épületbe. Az állomásfőnök viszont bátran kijött és szájtátva bámult ránk. Sikerült elolvasnom: “MAKLÁR”. Ott még sohasem jártunk, de tudtuk, hogy a kis városka amit láttunk Eger volt. Végtelenségnek tűnt az út, teljesen idegen terület felett, fogalmunk sem volt arról, hol járunk térkép nélkül. Aztán megpillantottunk a hegyek között egy várost, széles sárga folyóval. Parancs szerint, a város fölé nem repülhettünk. Zoltán két kört csinált, Hanni süllyedt, megismertem a kassai dómot, boldogan integettem neki hátra, hogy megérkeztünk! Leszálltunk a repülőtérre. Amikor megálltunk és leállt Hanni zúgó motorja, hát bizony jólesett a csend, a biztos talaj alattunk, jó érzés volt, hogy nem tévedtünk el! Férfiak jöttek felénk, én örömömben kikapcsoltam a hevedert és felugrottam az ülésről. Megfeledkeztem a fölém boruló szélvédő üvegről, s a szélébe jól bevertem az orrom. Addigra Zoltán már mellettem állt a gép szárnyán, hogy kisegítsen. Amikor meglátta az orrom közepén keresztben a kék csíkot — ami fájt —, részvét helyett, szemrehányóan azt mondta: “Most majd azt hiszik, hogy úgy tettem le a gépet, hogy beverted az orrod!” Magamban mérges voltam rá. Nem engem sajnál, hanem saját magát, de hát ez is a speciális pilóta önérzethez tartozik — gondoltam. Krúdy Ádám és Chirke Jenő kedvesen fogadtak, akik mögöttük jöttek Hannit vették gondjaikba és a hangárhoz gurították. Kérdezték, mikor szándékozunk visszarepülni? Mondtuk, hogy másnap. Megnyugtattak, hogy addig a gépet “leápolják”, rendben lesz. Ügyes pilótámmal közölték, hogy a csehek már jelentkeztek, kétszer sértettük meg a légterüket. — Az új magyar határ úgy volt megállapítva, hogy a város kiugrott, a visszakapott területből, ez viszont felülről nem látszott távolságnak. Szerencsére nem tört ki a háború miattunk és nem volt következménye a határsértésnek. Már nem emlékszem pontosan rá, Krúdy Ádám, vagy Chirke Jenő kocsija volt-e, amivel udvariasan elvittek minket a nagynéném házához. Ahol megszálltunk, az olyan kis Mihályka Géza Fiat CR-42-es '‘scale-model’’ gépje, a MILITARY MULTIWING PAGEANT versenyén —1982. május 22—23-án — Canberra-ban, Ausztrália fővárosában szép sikert ért el. Lajstromjele V252\ század jelvénye a Szt. György jelvény. bérház volt, ahol kizárólag családunk tagjai laktak. Nem tudtuk őket érkezésünkről értesíteni, mert Hannit akkor kaptuk meg, amikor nélkülözni tudták. Pillanatok alatt körülvett minket a nagy család és amikor megtudták, hogy egyenesen az égből pottyantunk oda, idős nagynéném azt mondta, hogy: Jézus Mária! Hogy ti, milyen könnyelmű gyerekek vagytok! Örülök, hogy itt vagytok, de máskor inkább vonaton jöjjetek, pénzt is küldök! A tiszteletünkre rendezett nagy vacsora, amire még a másutt lévő rokonok is eljöttek, a későig tartó beszélgetés, alaposan kifárasztott minket. Őszintén örültünk annak, amikor másnap a repülőtér telefonon jelentette, hogy felhős látási viszonyok, erős szél miatt, nem engedélyezik a kis sportgép felszállását. Örültek, hogy maradtunk, de ettől mégjobban aggódtak. Az orrom látványa sem volt bizalomkeltő, pedig egész éjjel vizesruhát tartottam rajta. Hiába mondtuk, hogy a telefon is azt bizonyítja, mennyire vigyáznak ránk, nem lesz semmi bajunk! Két nap múlva a kocsi értünk jött. Aggódó idős nagynéném, mielőtt a kapuján kiléptünk, keresztet is rajzolt a hátunkra és meg kellett ígérni, hogy amint hazaértünk, táviratozunk. A kassai repülőtéren Hanni már a startvonalon állt. A hatalmas terepszínű gépek között olyan volt, mint egy kis karcsú Hófehérke. Nevetve a kezünkbe adtak két térképet, hogy ha az egyik megint elrepülne, maradjon egy másik, amivel hazatalálunk. Megköszöntük a minket körülvett bajtársi szeretetet, segítséget, aztán beültünk a kis sportgépbe. Amikor a levegőbe felemelkedtünk, alattunk a kassai repülőakadémia egyenruhás növendékei, rendezett sorokban álltak és egyszerre tisztelegtek. Meghatóan szép látvány volt... Mi Hanni szárnyain billegtetve viszonoztuk a királyi búcsúztatást. Köszönöm, kedves Chirke Jenő! Örökre felejthetetlenül szép emlék maradt életünkben ez a kassai út. Már csak én köszönöm _meg, mert Zoltán nem köszönheti. Ő már befejezte a földi élet göröngyös útjait. Már csak egyedül emlékezem a boldog álmok világára, ahová oly sokszor szálltunk együtt Hannival. FEKETE MARGIT 13