Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Pilótakiképzés a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alapnál

A Beszkárt-keret Bücherei Budapest határában. Még egy iskolakört csináltam, azon töprengve, hogy mitévő legyek. Egy dolog ugyanis biztos volt, hogy vala­mi rendkívüli dolog történt. A pom­pás kis HA-LDU úgy repült velem, mint egy angyal. A műszerek min­dent jól mutattak, a kormányszervek normálisan működtek, viszont örök­re nem maradhattam a levegőben, így hát elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, leszállók. Megint csak figyel­meztető jelzések fogadtak, én pedig minden idegszálammal érzékelve, olyan simán tettem le a gépet, hogy még magam is alig vettem észre. Ki­­guruláskor, amikor a sebesség foko­zatosan csökkent, észrevettem, hogy gépem le akar billenni bal felé. Azonnal kikapcsoltam a gyújtást és ameddig lehetett, a csűrőkormány­nyal tartottam a gépet. Amikor azu­tán a kormányok a sebesség csökke­nése következtében megszűntek mű­ködni, hűséges gépem letottyant a bal szárnyvégre. Rövid pördülés kö­vetkezett és a jobboldali futómű enyhe reccsenéssel a gép alá tört. Én pedig a sérült futójú gépből úgy szálltam ki, mint egy alacsony taxiból. Gyorsan, dobogó szívvel sza­ladtam vissza a starthelyre, jelenteni a leszállást és nem kis meglepetésem­re a várt letolás helyett kézfogásos dicséretet kaptam a főoktatótól, mert annak ellenére, hogy halvány fogalmam sem volt, hogy miről van A Beszkárt oktatógárda: Kovács Aladár, Hambalkó Géza, Kováts Sándor, dr. Szilágyi András és Csatáry Lajos. szó, pontosan azt cselekedtem, amit tenni kellett. A főoktató elmagya­rázta azután, hogy sima felszállásom után kb. 20 méteres magasságból a bal futóművem a sonkával együtt le­szakadva lepottyant a kifutó pályá­ra, műszaki hibából. Persze ezt én észre sem vettem, mert a kétfedeles Bücker alsó szárnyától a pilóta nem látja a futóművet. Szerencsére, ami­kor a gyújtást kikapcsoltam, a lég­csavar vízszintes helyzetben állt meg és így nem tört el. A baleset után a Csatáry szerelőgárda elszállította a sebesült madarat a közelben lévő Uhri repülőgépgyárba, ahonnan 2 nap múlva kijavítva visszakaptuk. Az egyedülrepülések után követ­kezett az igazi repülőművészet: a műrepülés. Hogy milyen kedvező helyzetben voltunk mi ezen a téren, azt muszáj megemlítenem. Főokta­tónk Kováts Sándor volt az ország egyik legkiválóbb és legközismertebb műrepülő pilótája, aki Bücker Jung­­meisterével (kizárólag műrepülésre tervezett, nagy lóerőteljesítményű együléses versenygép) minden repülő bemutatón, vagy repülőnapon el­kápráztatta a közönséget. Mi nem számítottunk közönségnek, de sze­münket nem vettük le egy pillanatra sem, amikor a főoktatónk csak úgy passzióból a csűrőkormánnyal a Jungmeistert “kantnira” állította a repülőtér elején, aztán leszögezve a szárnyvéget a földtől 1—2 méter ma­gasságra, teljes gázzal a gép orrát a lábkormánnyal tartotta, a gép egye­nesben tartását pedig a magassági kormánnyal végezte. Tehát mindhá­rom kormány összjátékával végig késrepülte az egész repülőteret. Bi­zony a szó szoros értelmében leesett az állunk. Meg is tanultunk műre­pülni annak rendje és módja szerint. Aki persze erre nem volt képes, az úgy járt, mint szegény P. János nö­vendéktársam. János vezetett orsó gyakorlására küldték fel és amikor a fél orsó háton helyzetében előre kel­lett volna nyomni a botkormányt, ő hátra húzta, aminek óhatatlan kö­vetkezménye az lett, hogy a teljes gázzal háton repülő gép leszögezte orrát a föld felé. A sebesség pillana­tok alatt iszonyatosan felnövekedett és a 105 lóerős Hirth motor úgy fel­sírt, mint egy megveszett fűvágógép motorja. Közben eszébe juthatott, hogy mégiscsak fordítva kellett volna a botkormányt használni, így hát ha megkésve is, de megpróbálta. Föld-10

Next

/
Thumbnails
Contents