Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)
Könyvkritika
KÖNYVKRITIKA írta: TASSONYI EDÖMÉR, szkv. eje. őrgy. Bárczy János: VÁDINDÍTVÁNY MAGVETŐ KIADÓ, Budapest, 1979 (309. oldal). Nem áll az otthoni politikai vezetőség érdekében, hogy katonai múltunkról jót mondjon. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy egy ejtőernyős balesetből regényt fabrikáló szerző könyvét kiadták, mert ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni a régi rendszer ellen. Keserű szájízzel olvashatja az ember az ismert és megbecsült bajtársak politikai jellegű keret-mesébe illesztett tragédiáját. Becsvágyó tisztek, rossz felszerelés, ügyetlen és felelőtlen katonai vezetés, szerelmes titkárnő, a történtekhez egyáltalán semmi vonatkozásban sem kapcsolódó zsidógyűlölet és részeges és nemibajos katonák történetéből kreált mozaikokból alakul ki a vádindítvány. Tanítómese jellege van ennek a könyvecskének. Ez a mese (bár az író mást állít), azt a benyomást kelti, hogy milyen rettenetes is volt az az átkozott rendszer, amelyben ilyen rémtörténetek megtörténhettek. vitéz Heppes Aladár szkv. rep. alezredes véleményét kértem levélben erről a könyvről. “A Vádindítvánnyal kapcsolatban nekem Is van egy vádindítványom” — írta Heppes alezredes. “Ez a könyv a karaktergyilkosságok sorozata. A nevek megváltoztatása ellenére is, majdnem mindenki azonosítható, aki a könyvben szerepel. Sem a halottak, sem az élők nem védekezhetnek. Az író a könyv számozatlan ötödik oldalán minden felelősség alól kibújik.” Megkérdeztem a talán legilletékesebb életben lévő ejtőernyős parancsnokot, a legendás hírű Tassonyi Edömér szkv. eje. örgy-ot, a könyvről alkotott véleményéről. Ezt a kritikát az alábbiakban közöljük. (A Szerkesztő) Bárczy Jani, a könyv írója, kiváló, bátor katona volt. 1942 —44-ben a Légierő Parancsnokságon eje. előadó volt. Segédtisztem volt a Soroksár—Dunaharaszti, isaszegi, kéthelyi és a Komáromtól keletre vívott csatákban. A könyvet az író a fantázia szüleményének nevezi. A regény tárgya a vezérgép lezuhanása és elégése közvetlenül felszállás után, a délvidéki bevetés alkalmából. A szereplőket az elferdített nevek ellenére könnyen fel lehet ismerni, bár a karakterizálásban és az események leírásában határtalan költői szabadság érvényesül. A valóság és a fantázia annyira össze vannak keverve, hogy az eseményeket és szereplőket nem ismerő olvasót téves következtetésekre vezethetik. A könyvben való szerepeltetésemről ennyit: nem voltam kórházban. Engem Bertalan Árpád visszahagyott kérelmem ellenére. Bevetése előtt mondta, “ha valami történik, legyen, aki folytatja, amit közösen elkezdtünk”. Árpád megérezhette a jövőt. Nekem jutott osztályrészül az a feladat, hogy az Ejtőernyős Csoportot (ad hoc szervezés a teljes, tényleges és tartalékos állomány mozgósításával), Szügyi ezredes távollétében, a kárpáti csatában vezethettem. A volóci szoros védelmével fedeztük a Markóczy hadtest visszavonulását. Azután két zlj-as ezredet állítottunk fel; az I. zlj. és a közvetlenek parancsnokságom alatt harcoltak Soroksár —Dunaharasztinál, Isaszegnél, Kéthelyen. A II. zlj. ki volt különítve Fótnál és a Garam —Ipolyi harcokban, utóbbi esetben a Szt. László hadosztály parancsnoksága alatt. Komáromtól keletre a leharcolt ezred maradványa volt bevetve, a Kéthelyről kivont erőkés a II. zlj. maradványának (170 fő) egyesítése után. 1945. márc. 21-től az összeomlásig a Szt. László hadosztály alakulatai halogató harcokban vettek részt, Balatonalmáditól Ausztriáig, ahol is az angol hadseregnek letették a fegyvert. Ahogy Bárczy Jani leírja a kórházi látogatást és közli könyvében a “véleményemet” — ami, ha nem is történt meg —, tökéletesem födi azokat, amiket mondtam volna. A tények röviden a következők: Kétségtelen, hogy Bertalan Árpád indítványozta a bevetést. Pápa repülőtere fel volt ázva, ezért kellett Veszprémből indulni. Szemtanúk szerint a gép igen magas szögben emelkedett, kb. 50 m magasságban átesett és becsapódáskor kigyulladt. Úgy emlékszem, hogy 21 személy halt meg, heten maradtak életben. Szokolyai, aki féloldalon könnyű égési sebeket szenvedett, mondta, hogy pár másodpercen belül a lángok és egy hőhullám végigfújt a gépben és csak azok maradtak meg, akik kb. 4-5 másodpercen belül ki tudtak ugrani. Árpád életben volt, de meg lehetett sérülve, mert erőtlenül próbálta az ajtót kinyitni. Szerencsétlenségére ez az ajtó be volt szorulva. A baleset után gépkocsival Veszprémbe mentem. Az agnoszkáló (halottak személyazonosságát megállapító) bizottságnak voltam az elnöke. Ez a kép volt a baleset rekonstruált története: A gép orral vágódott be, aránylag lapos szögben. Lehetséges, hogy a pilóta részben kivette a zuhanásból a gépet. A pilóta, másodpilóta és a rádiós valószínűleg azonnal meghaltak a becsapódáskor. Nem lehetett megállapítani, hogy ki halt meg a zuhanáskor és ki égett meg. Egy lélegzet felperzselhette a tüdőket. Volt halott, aki 50 m-re a géptől égett meg, kiugrás után. A kormány le volt törve. A kormányrúd tetején, pár centiméterrel a rögzítési ponttól mély benyomások voltak. Múlt tapasztalatok alapján ez arra a spekulálásra vezetett, hogy a trimmelő rosszul működött. Kelemen szds. (Kaja) emberfölötti erővel próbálta a botot visszanyomni; a kerék letörése után a tört kerékkel nyomta vissza a botot. Természetesen ez csak feltételezés. A másik feltevés az, hogy a terhelt gép nem tudott megfelelő sebességet elérni és ezért Kaja (Kelemen szds.) “feltépte” a gépet, mert “kifutott” a pályáról. A veszprémi repülőtér kissé emelkedett a felszálló irányban, és a kifutó hossza sem volt ideális. Tény az, hogy kb. 50 m magasságban a gép átesett. Kaja kiváló, nyugodt pilóta volt. Ha a katasztrófát el lehetett volna kerülni, ő mindent megtett volna, hogy ezt elhárítsa. Pilóta tévedést részemről kizárok és ez nem is került szóba. Elégtelen tapasztalatunk volt teljes terheléssel való repülésről és elfogadtuk annak a lehetőségét, hogy a gép a körülményekhez képest túl volt terhelve. Ez ellen szól, hogy a lezuhanás után, valamivel kisebb terheléssel (kb. 300—400 kg?) a gépek minden baj nélkül startoltak a bevetésre. Az ejtőernyős és a szállító körökben az általános vélemény az volt, hogy a katasztrófát a trimmelő hibás működése okozta. A lezuhanás után a vállalkozást le akarták fújni, de a jelenlevő rangidős eje. tiszt, Kiss Zoltán határozott véleménye után a vállalkozást két géppel végrehajtották. Véleményem szerint katonailag és pszichológiailag ez volt a helyes elhatározás; feltételezve, hogy az eredeti bevetési terv katonai “racionáléját” elfogadjuk. A kötelék az eje. parancsnok hibájából a célterület előtt kb. 10 — 15 km-rel ért talajt. A pilóta, Sági Laci, igen nyugodt, fegyelmezett pilóta volt. Időben adta a 42
