Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)

Lelövés

zemmel megtapogattam a fejemet, nem lapult-e össze a páncélüveggel való összeütközés következtében. Bizony, ha belapult volna, nem tudtam volna a kezemet a fejemhez emelni. Erősen véreztem a bal szemem fölött, ami a látásban jócskán zavart; mindenesetre tudtam, hogy a gépet sürgősen el kell hagynom. Ebben először is az ejtőernyő akadályozott. (Az ülés bekötését még földetérés előtt kioldottam, arra számítva, ha a tűz gyorsan terjed, még mozgás közben kivetem magam a gépből. Azonban az ejtőernyő hevedereket elfelejtettem kioldani. Kivetődésre ugyan sor nem került, viszont a bekötés kioldása miatt vertem be a fejemet a páncélüvegbe.) Gyorsan kioldottam az ejtőernyő hevedereket és kiugrottam a gépből. Karcsit a törzs bal oldalán a földön fekve találtam élettelenül, a koponya hátsó részén egy nyitott sebbel. Próbáltam feléleszteni, nem reagált semmire sem, azt hittem meghalt. Közben nekem a fejemből csurgott a vér, ami a látást nagyon akadályozta. Láttam egy szalmakazalt kb. 100 m-re a géptől, gondoltam oda befúrom magam, megnyugtatom az idegeimet, s meggondolom a következő lépést. A kazal felé tartván egy lövés süvített el mellettem. Megfordulok és látom, hogy abból a horhosból, amit mi gépünkkel olyan könnyedén áttörtünk, kb. 20 — 25 katona szivárog elő, s intenek, hogy menjek hozzájuk. A szemembe csörgő vér miatt azt sem tudtam megállapítani, hogy oroszok, németek, vagy magyarok-e az én embereim. Félúton odamenet megkönynyebbülve felismertem a német egyenruhát; ugyanakkor látom, hogy Mészáros Karcsi imbolyogva a gép vízszintes vezérsíkjához támaszkodik. Két német katonával együtt egy sátorlapban gyorsan elvittük Karcsit az égő gép közeléből, mert ekkor már a lövedékek kezdtek robbanni a gépben. Karcsi minden valószínűség szerint agyrázkódást szenvedett, mert engem nem ismert meg, semmire sem emlékezett, ami közvetlenül lelövésünk, illetve kényszerleszállásunk előtt történt. Mégegyszer megvizsgáltam sérülését: kb. 6 cm hosszú, harántirányú, erősen bedagadt vágás a koponya hátsó részén. Karcsit is, engem is úgyahogy bekötöztek a németek.

Gondolkoztam azon, hogyan is sérülhetett meg Karcsi a fején, s arra a feltevésre jutottam, hogy valószínűleg a tetőledobáskor történhetett a baleset. A kabintető közepe táján, a pilóta és a rádiós között harántirányban áthúzódó merevítő cső üthette meg Karcsi fejét, mert ő valószínűleg elfelejtette ülését a nagy izgalomban, a kioldás előtt lesüllyeszteni, ahogyan az elő volt írva, éppen az ilyen balesetek elkerülése végett. Azonban az a tény, hogy Karcsit a kényszerleszállás után a gép mellett fekve találtam, mindmáig rejtély előttem. Nem tudom, hogy eshetett ki a gépből, hacsak nem öntudatlanul is minél távolabb akart kerülni a tűztől, s kivetette magát éppen akkor, amikor a gép megállapodott.

Legelső törekvésem volt, hogy Karcsit mielőbb orvosi kezekbe juttassam. Megkérdeztem a németeket, hol van a

“A román megszállás alatt 600 repülőgépünktől fosztottak meg, a békeszerződés értelmében pedig megsemmisítették megmaradt gyárainkat és 110 még megmaradt gépünket” (Új Idők Lexikona, XXI. köt. 5258. old.).

legközelebbi elsősegélyhely. Azt a választ kaptam, hogy mikor három nappal ezelőtt támadásra indultak a kb. fél kilométerre Délnyugatra fekvő faluból, akkor ott volt egy segélyhely, de most ők már nem olyan biztosan abban, hogy az még mindig ott van. A viszonylagos hidegben képtelenek voltunk Karcsit a sátorponyvában kíméletesen szállítani, ezért elhatároztam, hogy járműért bemegyek a faluba. Két német katonát Karcsival visszahagytam, mi pedig a többi némettel elindultunk a falu felé. Bizony nem volt már a faluban segélyhely, szovjet páncélos csapatok tartották megszállva Ipolyszetét (másnap tudtam meg a falu nevét egy helybeli lakostól), s így estem fogságba kb. 30 német katonával együtt. Az első orosz tiszttel

— aki törte a német nyelvet — közöltem Karcsi hollétét, s

— amint azt december 25-én reggel, két nap múlva, Karcsitól, néhány perces találkozás során megtudtam —, az oroszok Karcsit, rövidesen fogságbaesésünk után, a deméndi (ennek a községnek az északi kijáratát bombáztuk) szovjet hadikórházba szállították. Karcsit viszonylag jó állapotban találtam, felismert, felült az ágyon, s szellemileg is teljesen friss volt.

Engem a többi német katonával együtt — ekkor már kb. 35-en lehettünk — Deménden, Tolmácson, Rétságon át a váci fegyházba kísérték gyalogmenetben. Vácra 1944 utolsó napján érkeztünk. Innen egyheti tartózkodás után egy kétezer hadifogolyból álló csoporttal a jászberényi fogolytáborba masíroztunk, ahonnan két hetes “üdülés” után marhavagonokban Mezőtúrra szállítottak bennünket a városházából átalakított fogolytáborba. 74-en voltunk egy vagonba bezárva a három napig tartó vasúti szállítás alatt. Mezőtúrról kb. 3 hetes ott tartózkodás után egy négy napig tartó vasúti szállítást élveztünk végig, s a debreceni fogolytáborban kötöttünk ki. Ezt a tábort 1945 március elején a szovjet megszállók feloszlatták.

Mészáros Karcsit 1944 karácsony napján láttam utoljára. Még Vácra tartó utunk alatt Tolmács községben egy szovjet őrnagy keresett fel, s közölte velem, hogy Karcsi kikéredzkedett a kórházból, s fogolykísérettel elindult Vác felé, de röviddel indulás után túl gyengének bizonyult az útra, s visszavitték a kórházba. Ez volt az utolsó hírem róla. Háború után, amint tőlem telt, kutattam Karcsi után; nővérével felvettem a kapcsolatot, aki a szovjet megszálló hatóságok egyik tisztjét kérte meg, hogy nyomozzon Karcsi után. Egy idő múlva megérkezett a szomorú válasz: Karcsi — az orosz tiszt közlése szerint — a deméndi szovjet hadikórház ellen intézett légitámadásnak esett áldozatul. Hogy mi ebből az igazság, sohasem sikerült kiderítenem.

Fogságom alatt rengeteg élményben volt részem, melyek elmondására kevés a papír.

Családomat 1945 áldozócsütörtök napján Fertőszentmiklóson láttam viszont megszaporodva; kislányom ekkor már két hónapos volt.

Volt bajtársaimtól tudom, hogy egyesek láttak engem az égő géppel a földközelben repülni, s teljesen föladtak bennünket, miután a Me-210-es híres volt arról, hogy ha egyszer kigyulladt, nem volt belőle menekvés. Hát mi Karcsival kivételek voltunk, csak hát szegény Karcsit hamar elhagyta a szerencse. Bátyám gyászmisét mondatott értem, mindenki eltemetett, csak feleségem tartott ki egymagában, nem hitt halálom hírének.

Norwalk, 1980. június 26-án.

25