P. Szalay Emőke: Református egyházművészet - Magyar Református Egyház Javainak Tára 24. (Debrecen, 2012)
Úrasztali ezüst edények
mondható, hogy az egyházi emlékeken kísérhetők nyomon legteljesebben a magyar ötvösség művészettörténeti korszakai. A XIV-XV. században a gótikus stílusban készült ötvösremekek érzékeltetik ötvösségünk európai színvonalát. Az művesség igazi fénykora a reneszánsz volt, ekkor virágzott a magyar ötvösség is. Az ötvösök a középkor más mesterségművelőihez hasonlóan céhekbe tömörültek. Magyarországon az első ötvöscéhek a XV. században jelentek meg. A XVI. században már a fontos ötvöscéhek mind működtek, a kassai, besztercebányai, kolozsvári, brassói, szebeni számított a legjelentősebbnek. A 150 éves török uralom, amely az ország közepét érintette a legsúlyosabban, az ötvösségre is hatással volt. Éppen ezért tekinthető jelentősnek az az emlékanyag, amely ebből az időszakból a református gyülekezetekben rejtőzködik napjainkban is. A XVI. század második felében alakul meg a debreceni ötvös céh, első fennmaradt céhprivilégiuma 1599-ből származik. A XVII. század folyamán Debrecen mintegy összekötő kapocs a két nagyhírű és nagymúltú ötvösközpont, Kassa és Kolozsvár között, ez egyúttal az itteni ötvösség színvonalát is bizonyítja. A XVII-XVIII. században Debrecen a református Tiszántúl szellemi központja. Meghatározó szerepet játszik a kézművesség számos területén, vásárai révén, mint kereskedelmi központ országos jelentőségű volt. Nem véletlen, hogy a környék református egyházközségeiben számos debreceni ötvösmunka maradt fenn.62 A barokk korban a XVIII. század kiemelkedő alakja a festett zománc, a „tűzben pikturált képek” mestere, a Lőcsén dolgozó Szilassy János, akinek számos remekműve maradt fenn a katolikus templomokban. A XIX. század az ötvösség hanyatlásának időszaka. Az egyházi megrendelések folyamatosan csökkentek, a polgárosodás következtében már nemcsak az arisztokrácia, a nemesség igényeit kellett kielégíteni az ötvösöknek, hanem a gyarapodó polgárságét is. Nem kiemelkedő, reprezentatív tárgyakat, kelyheket, asztaldíszeket igényelt a kor, hanem szerényebb, mindennapi darabokat, mint teáskannákat, cukortartókat, gyertyatartókat, amelyek a polgári lakásokban a királyi és főúri edénytartók, pohárszékek szerényebb változatai, az üveges szekrények - vitrinek - ékességei voltak. Az ötvösök a megnövekedett igényeket egyre nehezebben tudták kielégíteni, ami a színvonal esését hozta magával. Már nem remekművek, hanem jó mesterségbeli tudást mutató edények készültek. Az ötvösség hanyatlásához hozzájárult a korra jellemző gépesedés elterjedése, amely a sorozatgyártást hozta magával, ez pedig a kézimunka kiszorulását eredményezte. 62 Zoltai Lajos 1934., B. Bobrovszky Ida 1980., legutóbb P. Szalay Emőke 2001.
