Magyar Református Ébredés, 1947 (5. évfolyam, 1-16. szám)
1947-05-03 / 9. szám
„Egyházon kívül" — vagy „kovász"? * Képek a dunántúli lelkészkonferenciáról, április 23—24, Pápa Különös érzés így jönni Pápára ... Mikor ott jártam iskolába, (ötödik gimnazista koromtól kezdve a tihao- l-ógta végiig) mindig idegennek éreztem magamat. Pápán jártam iskolába, de sohase voltam pápai diák. Belső megoldatlan életemmel nem tudtam beleilleszkedni az ottani életbe. Az a romantikus vágy, ami a Dunántúl legkeletibb csücskéről elvitt engem, az anyás gyereket a messze pápai kollégiumba, nem találta meg a titkon remélt feÍLzaba- dulást. Belső nyomorúságom nem oldódott meg, s az élet külső kitágulása helyett valami vidéki leszorí- tottlság béklyóit kezdtem érezni. Én, a pestkörnyéki gyerek nem tudtam feledni a Pest telje-, élet feltárulását ígérő látványát g a megoldatlan élet erőtlen félénksége miatt vállalni nem. tudva azt a szabad életet, kicsit menekülve próbáltam a romantikus mul'ttal meggazdagító diákvárosban magamat elrejteni. Nem ment. A vidéki élet nem bírta adni a teljes élet belső megoldását, testem Pápán ólt, de szívem, belső énem másfelé jártu Milyen más így menni Pápára! Megoldódott élettel. Megbocsátó szívvel, Az a vád, ami bennem az iskola felé úgy lobogott az élet ízére való fáébredés első időjében, most a megbocsátó szereteti melegében oldódik mindjobban. Ahogy elkerültem messzire tőle, úgy erősödött oennem, a hozzá ■faló kapcsolatom. Messzire szakadtam itőle Tiszántúlra, 8 mégis jobban érzem az együvétartozáso- mat, mint mikoir együtt voltam vele. .Mit akar az a konferencia? — ez az első kérdésem. Nézem a programot, miről fog szó esni? Szolgálatunkról, reformtörekvésekről, theológiai feladatainkról, gyülekezeti életünkről, misszióról, iskolaügyünkről, telepítésről, igehirdetésünkről, s hi tv állá. sóinkról az eschatológiával kapcsolatban. Mind a mai kérdések. A bevezető félelmetesen kondítja meg a mai állapot sorsdöntő jellegét: élet és halál útja van élőnkbe adva. A jövőnk attól függ, feltétlenül, tud: jnk-e követni Azlt, aki az Élet maga. Hamarosan kiderül azonban, hogy nagyon kevesen érzik ezt a mai időt ilyen félelmetesnek. Lehet még tovább is vitatkozi, hiszen van időnk bőven ... Mintha a Képzőtársaságban volnánk, ahol az ülés után megyünk ebédelni. Megdöbbentő volt, mennyire nem érződött ki, hogy az időnek van egy rettenetes tulajdonsága, az hogy: lejár. Nem volt az együvégyűlt lelkészek magatartásában az a tény -döbbeneta;en benne, hogy éle>-halál kérdésekről van szó. Azt se vettük észre, hogy kimondott szavakat egészen súlytalanná tettünk. Senkinek se jutott eszébe, hogy amikor arról' volt szó, hogy ha a szabadulás csak a feltétlen Krisztus követéstől függ, akkor nem lehet megalkuvásául más szempontokat is figyelejuba venni. Aa a súlytalan 4 könnyedség, ahogy ma ' tudomásul veszünk olyan tényeket, amik ellen még néhány évvel ezelőtt a legnagyobb eréllyel küzdött iink, (pl. ovan- gélizáieió) sőt a hivatalos pecsétet is ráütjük, s ahogy ugyanakkor szent vaksággal harcolunk más olyan tények ellen, (reformáció), amikot isméit majd évek múlva fogunk »hivatalosan« elfogadni, amikor már a* iid«jét elszalasztottuk — egyáltalában nem azokat a jeleket jelentik, amiknek alapján »nem kellene félelmeteknek látnunk a jövőt«. A theológia mai kérésének felvetésénél kiderült, hogy a 6zük3égőrzés egyetemes, de a feleletadásra nem volt képességé a konferenciának. Emellett még az az alázatossága se volt meg, hogyha maga nem tud választ adni a kérdésekre, ne hallgassa és ne mellőzze el azokat az eredményeket se, amiket Isten máshol, mások ábtal már munkált. Ha Isten az, aki a Szabad Tanács által közölte mondanivalóját, akkor nem embereket vet meg az, aki ezt megveti. Ajk. 10, 16.) Meg kell vallanom, hogy a konferencia nagy többsége a tárgyalási alapul benyújtott Szabad Tanács határozatokat. ős javaslatokat nem fogadta el. (Mint* az ördög munkájának egy szemléltető példáját megjegyzem, hogyan tolta félre még az is, aki egyébként rokonszenvezett a Szabad Tanáccsal a határozatokat azzal, hogy azok a Zsinat elé vannak utalva, tehát várjuk meg a Zsinat döntését. Pedig világosan ki van írva, hogy a kérdések továbbvitelére az egé-z magyar református egyház minden lelkésze, gyülekezete elé — és .csak ezek után — a törvény szerint illetékes szerve: a Zsinat elé terjeszti a javaslatot.) Egyébként a Szabad Tanács »egy- házon kívüli« szerv lett, az egyik előadás szerint. Igaz, hogy csak szervezetileg g nem alkotó tagjaiban. Kicsit ka-erű volt hallani, hogy a »hivatalos egyháza (kénytelen vagyok most itt úgy jelölni) nem bírja a jogi megfogalmazásban a maga kebelében jelölni önmaga megújulását. Ez, szimbolikus is, hogy a megújulást mindig négy kicsitx önmagával szemben, vagy maga ellenére várhatja az egyház. A kérdések tárgyalásánál ezeken kívül még a következő jellegzetességeket kellett látnom. Nem mélyről fogtuk meg a kéréseket és nem kezdeményezőn, éppen azért, mert hiány zik még a theológiai látásunk. Nem bibliaiak az érveléseink. A lényeges kérdések nem. ikorültek elő igazán. Nem látszódott meg, hogy igazán és komolyan el akarunk érni valahová. Talán sehol se látszott ez meg jobban, mint az evangélizáeió kérdésénél. Az az érzé .eim volt, hogy vagy nem tudjuk, miről is van igazában szó, vagy ez i9 egyik pont a sok közül, hát tat 1» esini.ljuk meg. A »szentül csinálása áhítatát hiányoltam. Sajnos az ördögnek nemi kis helyet adtunk szívünkben... A lényeg, a forrás, igazán nem is érdekelte a konferenciát. Ez abból látszott meg leginkább, hogy a két »dogmatikus« előadást a végére tolta a közöl ség lelke. -Senki se hiányolta, nogy érdemiben hozzászólásra már idő se volt. Pedig elvész aa a nép, mely tudomány nélkül való. A konferencia, mint »intézmény« nem volt lendítő. De a konferecia közben, vagy a »konferencián 'kívül« sok tisztulást adott Isten. Jó volt látni nekem is, hogy nem »vagyunk« a Dunántúlon se »kívül«. Igaz, nem sokan vagyunk, de nem is a szám az Igazolás. Azt kérdezték tőlem: Honnan veszitek azt a bátorságot, hogy úgy beszéltek, mintha nektek listen mondta volna? Eon an veszed te azt a bá+orságot, — kérdettem vissza — amikor fel- éllsz á szószékbe és elkezdesz beszélni, feltételezed, hogy a gyülekezet elhiszi a te beszéded: Isten szava az? Csak Istenitől veheted. Mert mi is onnan versziik. És mi biztosít), hogy tényleg nektek van igazatok? Csak Isten és a hit. És mi igazolja? A jövő. De vigyázz, mert jaj neked, ha nem az Isteú oldalán állasz. Azt hiszed, van időd latolgatni és nincs semmi kihatása állásfoglalásodnak? Isten várja a hozzátéréit teljes szívből, (Jóéi 2, 12.) hiszen éppen most olvastuk reggel a biblia- órán. — Keze még felemelve van. (És. 9, 12) Ha meg nem térünk, újabb ítélet jön. De ez kicsi még, hogy ootleg atombomba jöhet, vagy a telje® fizétezóratás reánk, — ha Isten gyermeke vagy — jól tudod, nagyobb az, hogy Isten dicsőségét raboljuk meg az engedetlem-égiink- kel. Külön öröm volt nekem, hogy azok közű!, akiket még mint theológus ismertem meg s akik velem együtt a hitetlen állapot sötétségében éltek, most többen egy úton próbálunk járni már. ÁldaSsék ért© az Isten. S még egy örömöm volt. Egyik volt professzorom délben az asztalához-invitált azzal a kéréssel: »Jöjjön ide Tisztelet es Úr, üljön közénk, mert én rokonszenvezem a nyíregyháziakkal. Maguk a kovász. Kell a kovász. Csak kelesszék a tésztát. Szükség van rá, mert anélkül nem ehető ..-.« Bizony nem is akarunk mások lenni: Kovász. Tudom, hogy vetem együtt mindannyian, akik itt vagyunk — nagyon rossz anyag vagyunk kovásznak, de Istennek még ez is sikerülhet. Ó. bár sikerűin» « megkelne a tá-zta... Mert nem is a loovdse fontos, hanem a téseta. Molnár Bálint MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS
