Magyar Református Ébredés, 1947 (5. évfolyam, 1-16. szám)
1947-04-19 / 8. szám
REFORMÁTUSOK VAGYUNK Igen komolyan elhatároztam magamban, hogy akárhonnan, akármilyen támadás ér is bennünket, munkánkat, nem veszem fel a harcot. Ezt a belső elhatározásomat most is tartani kívánom. Nem is vitaképpen, hanem azok számára, akik hajlandók a jóhiszeműségre, szeretnék félreértések elkerülése végett újra kifejezésre juttatni néhány dolgot. Reformátusok vagyunk. Tessék jól megérteni, hogy mi, akik e lapban is kifejeződő mozgalom munkásai, hordozói vagyunk, magyar reformátusok vagyunk. Ez számunkra három dolgot jelent. Jelenti azt a tényt, hogy Istennek a reformációban, mégpedig a hélvéVirányú reformációban, Kálvin munkájában, a második Helvét Hitvallásban és a Heidelbergi Kátéban felkínált ajándékait hálás örömmel elfogadjuk. Ez a hálás és örömteljes elfogadás minket arra kötelez, hogy akik és amik ellen ők harcoltak, mi is harcoljunk és amilyen irányban ők építettek, mi is abban áz irányban építsünk, ök harcoltak minden ellen, ami nem bibliai, és szinte kíméletlenül döntöttek le mindent, amik még ha egyébként jószándékú és emberileg méltányolható dolgok is, de nincs bibliai alapjuk, ők egyet és egy irányban építettek: az Isten országát, az Isten szuverenitásának Krisztusban kinyilvánított feltétele alatt, ők nem egyházpár- tik voltak (az egyház alatt a földi intézményt, itt most megmerevedett állapotát értve). Hogy reformátusok vagyunk, az másodsorban azt jelenti, hogy hálával és bűnbánattal tudatosan és felelősségteljesen vállaljuk azt a tör- ténelmiséget, amit a református egyház, közelebbről a magyar református egyház jelen L Alázatosan látjuk és nyiltan hirdetjük, hogy nem bennünk kezdődött' és kezdődik az Isten munkája, még az azirányű munkája sem, amit mi csinálunk. Hogy mi lehetünk és olyanok lehetünk, mint amilyeneknek lennünk kell, és azt csináljuk, amit csinálnunk kell, annak nem elhanyagolható feltétele ez a történelmiség, Istennek az a munkája, mégpedig folyamatos munkája, amit Isten a református egyházban és egyház által végzett. Mi magunkénak valljuk Istennek a magyar református egyház négyszázéves történelmében megjelent minden ajándékát és részeseinek, nemcsak a múltban, hanem a jelenben is, e közösség minden mulasztásának, engedetlenségének, bűnének. Amikor a magyar református egyházról beszélünk, mégha annak hivatalos formájáról is, elsősorban magunkról szólunk. Igenis közünk van a magyarországi református egyház minden intézményéhez, minden mulasztásához, a jelenlegi állapotának minden nyomorúságához. És ha ezek ‘felett ítéletet teszünk, magunkat ítéljük. Nem, nem kívülről nézzük a magyar református egyházat, benne örülünk, benne szenvedünk, benne prédikálunk, benne imádkozunk, benne hiszünk, benne dolgozunk. Tagjai vagyunk ennek az egyháznak. Szégyene szégyenünk. Fájdalma fájdalmunk. Betegsége betegségünk. Mintahogy a benne munkálkodó erő a mi erőnk is, a rábízott evangélium a mi evangéliumunk is, a rábízoü szolgálat a mi szolgálatunk is. Mikor világosan látjuk, hogy mik a hibák, mulasztások, bűnök, tévelygések, akkor is belülről vállaljuk és magunkra is értjük ezeket. Vannak kifogásaink a zsinat, a konvent, a püspöki rendszer és sok minden egyéb ellen, éppen azért, mert magyar reformátusok vagyunk. Mégis vállaljuk a konventet, a püspököket és minden egyebet, csak szenvedünk, dolgozunk, jajgatunk, siránkozunk mi is, — a magunk módján — hogy legyünk már végre igazán reformátusok. Hogy reformátusok vagyunk, ez számunkra harmadszor azt a bcsületbeli kötelességet jelenti, hogy minden Istentől kapott ajándékkal, ismére tel, lélekkel, szolgálattal, munkával, igehirdetésben, imádságban, konferencián, sajtóban a magunk reformálodásán munkálkodjunk. Magunk alatt személy szerint magunkat, magunk alatt szűkebb közösségünket, de magunk alatt az egész magyar református egyházat is értve. Személy szerint mi reformációra szoruló emberek vagyunk. Bár Isten gyermekeinek, Krisztus megváltottjainak valljuk magunkat hitben, mégis nagyon bűnösök, • nagyon erőtelenek, nagyon romlott emberek vagyunk. Mi magunkkal nem tudunk dicsekedni. Bár örömmel látjuk és hálásan tapasztaljuk Isten bennünk munkálkodó és megújító kegyelmét, mégis szégyelni kell magunkat sok-sok titkos és nyilvános bűnünk miatt Isten, egymás és a bennünket kívülről nézők előtt is. Ilyenek vagyunk, ilyen a közö'sségünk is. Spk hűtlenség, sok emberi indulat, sok engedetlenség, sok tévedés, sok rosszulesinálás terhel, szégyenít bennünket, mint közösséget és mint mozgalmat is. Nem dicsekedhetünk mozgalmunk nagyszerűségével, nem is merünk hivogatni közénk. Nem is csinálunk tagtoborzást. És nem is ajánljuk magunkat senkinek. Jön hozzánk, aki még minket is tud vállalni, elszenvedni, elhordozni; az Istentől ránkbízott ügy érdekében. Beformálni tartjuk szükségesnek a magyar református egyházat is belülről, mert még akkor is benne vagyunk, ha egyesek, félhivatalosak, vagy hivatlanok kirelcesztenek vagy kívül- valókként kezelnek bennünket. Mozgalmunk mai munkásai benne élnek hivatalosan is a magyar református egyház szervezetében is, de nemcsak egyháztagok, presbiterek, lelkipásztorok, hanem ki kisebb, ki nagyobb egyházi tisztséget is- visel (tanácsbírák, missziói előadók, világi jegyzők, főjegyzők akadnak közöttünk nem kevesen, sőt notabene még zsinati képviselők is). A magyar református egyháznak reformációját belülről azért sürgetjük olyan erősen, hangosan, sajnos nenj elég radikálisan, mert reformátusok vagyunk. MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS 3
