Magyar Református Ébredés, 1947 (5. évfolyam, 1-16. szám)
1947-04-05 / 7. szám
szempontra és érdekre való tekintet nélkül az egyház és az állam viszonyának tisztázását. Mi tavaly a Szabad Tanács multévi ülésén megütöttük az alaphangot és keresve kerestük itt éjszakai tanácskozások vergődésében a kivezető utat, amiről tudtuk, hogy szoros kapu és keskeny út. És az az irány, amiben elindulhattunk volna, gyümölcstelen vitákra adott ugyan alkalmat, de a dolgok határozott és komoly rendezésére az egyház részéről kezdeményező lépés nem történt. Itéletes dolognak kell tartanunk, hogy most politikai tényezők részéről vettetett föl a kérdésiedig a mi kezdeményezésünkre és a mi elv i alapjaink szerint kellett volna á tisztázódásnak megindulni. Alig több mint félév telt el az első Szabad Tanács óta, s az események félelmesebben igazolnak, mint magunk is gondoltuk volna. Isten sokkal jobban a sarkunkban van és sokkal jobban siettet, mint amennyire mi magunk is, akik próbáltuk az <3 akaratát meg látni és az engedelmesség útját vállalni, mi magunk is hajlandók lettünk volna. ütni elmaradt Emlékeztetek itt arra, hogy a múlt évben tartott első Szabad Tanácsunkon megállapítottuk, hogy az új magyar demokráciában és a köztársasági államformában mi Istentől kapott irgalmas lehetőséget ismertünkjföl. Milyen jó lett volna, hogyha egyházunk a maga egészében félreérthetetlenül nyilatkozott volna arról, hogy őszintén helyesli és igenli a kialakuló magyar demokrácia eddigi alkotásait, elsősorban a törvényes köztársaságot, az évtizedeken át bűnösen elmulasztott és ezért aztán elkerülhetetlen forradalmi gyorsasággal megvalósított földreformot, amelynek hibáinál és fogyatkozásainál mérhetetlenül nagyobb jelentőségű a szegény földtelen magyar nép százezreinek földhöz jutása; hogyha megvallottuk volna, hogy keresztyén szempofttból nem tartjuk kifogásolhatónak a nagyüzemek államosítását vagy állami kezelésbe vételét, mert ezek gazdasági és politikai kérdések, amiben az egyház csak azt hang- súlyoztahja, hogy a nép életérdekeire a hatóságok gondosan vigyázzanak, mert ezért felelős az államhatalom s hogy különösen is örvend az egyházminden szociális alkotásnak és segítésnek. Mélyen kell sajnálni, hogy a közvéleményben ezek felől kétségek maradhattak s meg kell vallanunk, hogy a látszatok ellen — (mert meg vagyok győződve, hogy a magyar református egyház szempontjából inkább csak látszatokról van szó) — nem küzdöttünk elég határozottan.^ Szeretnék itt egészen nyílt lenni. A politizálás gyanúja és váSja keservessé teszi helyzetünket. De ennek nem mi vagyunk az oka. A baj alapja abban van, hogy mi magunk, a Magyar Református Egyház, a saját tiszta forrásainkhoz visszatérve, a saját elvi alapjaink szerint nem tisztáztuk a kérdéseket. Mert ha ezt megtettük volna és egész magatartásunk világos lenne, akkor kiderülne az, hogy a mi szempontjaink nem azonosak se a jobboldallal, se a baloldallal és kiderülne, hogy bizonyos dolgokban viszont a jobboldallal, más dolgokban meg éppen a baloldallal egyezünk, de — bocsánat a kifejezésért — fütyülnénk rá, hogy kivel egyezünk és kivel nem, ha egyszer tudnánk, hogy a magunk által fölismert igazság útján haladunk. Mert ellenkező esetben a tisztázatlanság és a saját elvi alapjainknak idegen szempontokkal való keverése csak azt eredményezheti, hogy a kérdéseket már nemmi vetjük föl, hanem mások s mi hányódunk taktikai meggondolások szerint és nem vállaljuk az önállóságnak azt a szabadságát és azt a veszélyét, hogy a jobboldali klerikálizmussal éppen úgy szembekerülünk, mint a túlzó szektárius baloldallal. Ennek a tisztázatlanságnak a következménye az lesz, hogy rossz frontokat fogunk tartani s így az igaziakon is vereséget szenvedünk. Az egyház feladata és felelőssége, hogy azt mi tisztán láttuk és látjuk, hogy azokat az örök törvényeket és erkölcsi eszményekét, amiket a saját híveinek egyéni életében és közösségi egyházi életünkben-hirdet, egyfelől valósítsa meg a saját közösségi életében, hogy így illusztrációvá, példává legyen a nép számára: hogyan kell megoldani az emberi közösség életét, mert erre nézve az egyháznak kellene nyújtani mintát,— másfelől ugyanakkor természetesen hirdetnie és világosan és félre- érthetetenül vallania kell, hogy az erkölcsi világrendnek ez a' törvénye a világ számára is föltétlenül érvényes. Ez persze nem azt jelenti, hogy a világi hatalom képviselői az egyháznak, vagy éppen az egyház szolgáinak lennének alávetve, hanem azt jelenti, hogy az egyház mindenkire érvényesen hirdeti, a változhatal- , lan és érvényes erkölcsi törvényeket. üz egyház Azahadtága Ez tulajdonképen az egyház szabadságának a kérdése és ez az egyház és állam viszonyának alaptétele. És itt hangsúlyozni kell azt az egyébként magától értetődő, a bibliai gondolkozású ember számára természetes alapelvet, hogy az egyház mindig és minden körülmények között szabad és szabadságát nem az állam biztosítja, hanem az Isten, tehát ezt tőle az állam el se veheti. Jó rágondolni arra a példára, amit itt a konferencián az előző napokon hangsúlyoztunk, hogy Pál apostol öregen, betegen, börtönbe zárva, halálos ítélet előtt tökéletesen szabad volt és a római birodalom császári trónján ülő Cézár csak hitvány, megkötözött fogoly volt, a bűn rabja. Az Igében azt mondja nekünk az Isten, hogy »ahol az Úrnak Lelke, ott szabadság«. Ez világosan azt jelenti, hogy a Szentlélek uralma alatt álló egyház, benne a hívő egyes ember is, szabad. »Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket« és »ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek« — ez azt jelenti, hogy tulajdonképen az igazi értelemben vett egyház szabadság^ az egyetlen valóságos szabadság. Csak az övé a szabadság. Krisztuson kívül csak relatív értelemben lehet szabadságról beszélni. Relatív értelemben viszont nagyon kőmolyan elő kell venni azt az általunk sokat hangoztatott, de úgy látszik sohakomolyan nerrwvett alapelvet, hogy »szabad egyház szabad államban*. Az egyház és az állam viszonya szempontjából, tehát nem absolut theológiai mérték szerint, ez a használandó alapelv. Mielőtt megdöbbennének akár a jelenlevők, akár a sajtó*- ból még ezután értesülő közvélemény azon a következtetésen- ami ebből egész természetesen folyik, hadd emlékeztessek arra, hogy a háború és a háború előtti évek során hatalmas nagy lelkészi konferenciákon, ORLE-gyűléseken hatalmas előadások hangzottak el erről a témáról, hogy »szabad egyház szabad államban« és akkor nem ötven vagy száz lelkész, hanem maradéktalanul az egész magyar református egyház lelkészi kara fergeteges-tapssal köszöntötte ezt a remek kálvinista gondolatot. Őszintén szólva meglep engem, hogy amikor nem a mi kezdeményezésünkre, hanem hitem szerint az Isten kemény kényszerítő keze alatt muszáj nekünk komolyan venpi ezt a szép jelszót, akkor rendkívül barátságtalanul hangzik és rendkívül visszariasztó ennek az emlegetése. Hát vájjon akkor kell meghirdetnünk ezeket a szép elveket, mikor nyugodtan fekhetünk a puha pamlagon, mert tudjuk, hogy egyelőre nem fenyeget a szabadság veszélye bennünket? Vagy meg kell riadni, amikor »fenyegetővéevált saját jelszavunk megvalósulása? Metye&eljüh az egyház ca az útiam &zétuá£a&ztá&át Azt mondtam, hogy meg fog döbbenteni sokakat az akövet- keztetés, amit ebből az alapelvből le akarunk vonni, pedig rendkívül természetes. Ha a »szabad egyház szabad államban« elve helyes, akkor mi helyeseljük az egyház és az állam szétválasztását. Nem hagyhatunk fenn kétséget senkiben afelől, hogy mi ezt a szétválást éppen az egyház érdekében, sőt az egyház szabadságának biztosítása érdekében kívánjuk, óhajtjuk és szolgálni, munkálni akarjuk. A probléma tehát a mi számunkra nem az, hogy az állam és az egyház szétváljanak-e vagy nem, hanem csupán az, hogy hogyan és mikor? S itt aztán a másik oldalról máris ébred a gyanú, hogy itt jönnek majd a kibúvók. Vigyázzunk, hogy ne jöjjenek. Az Isten hatalmas keze alatt máris roskadozva ne próbáljunk kibúvókat keresni és ne állítsunk föl olyan csapdákat, amikben végül magunkat fogjuk meg. 8 Á magyar élet Istentől való megoldása, Hiddí Kérd! Dolgozz értei MAGYAR REFORMÁTUS' EBBEDEü
