Magyar Református Ébredés, 1947 (5. évfolyam, 1-16. szám)
1947-02-08 / 3. szám
Vallomások Vannak emberek, akik sohasem szoktak tréfálni és még a tréfás formába is komoly mondanivalót rejtenek. Vannak azután olyanok is, akik semmit sem fognak fel tréfának és mindent komolyan vesznek. Mégpedig úgy, hogy komolyan elgondolkodnak rajta. Én is ezek közé tartozom. Bármit hallok, olvasok, vagy látok, belémvágó* dik, élménnyé dagad bennem és gondolkodnivalót kapok belőle. Még akkor is, ha homlokegyenest ellenkezik eddigi ismereteimmel. Próbálom alázatosan hordozni benyomásaimat és feltételezni azt, hogy minden eddigi ismeretem, meggyőződésem volt a nemigaz és a most újonnan kívülről jelentkező új az igaz. Nem ellenérveket igyekszem mindjárt gyártani, hanem a másik, új szempontot birtokba- venni, átélni, feldolgozni, ebben a folyamatban eddigi szempontjaimat elejteni. Csak azután próbálom az összes szempontokat a teljes kijelentés mérlegére tenni. Mindazokat a kifogásokat, ellenvéleményeket, amelyek velünk szemben megszülettek és melyek fülemig eljutottak, komolyan vettem. Igen sokszor azt tapasztaltam, hogy komolyabban veszem, mint szüleik és bábáik. Annyira komolyan veszem, hogy ilyenkor egy-két napig szerencsétlenül érzem maf am. Készséggel összeomlasztok magamban min- en jól felépített meggyőződést, hitem egész ismereti tartalmát. Tulajdonképpen hálás lehetek ezekért a napokért, mert ilyenkor az Igével kezemben, minden új szempontot alaposan latbavetve, még önmagamat is megtagadva, újból és újból megerősödöm. Az az Ur Jézus erősít meg, aki szereti az emberi lelket ilyen megszegényedett állapotban találni. Különösen az egyházzal és a magyarsággal kapcsolatban kerültem igen sokszor ilyen állapotba. Nem most kezdődött ez... Akkor kezdődött ez, amikor a Magyar Ébredés szolgái közül a legtöbbet nem is ismertem személyesen. Sőt, ha jól emlékszem Bereczky Alberten kívül senkit sem ismertem személyesen. Karácsony Sándort csak könyveiből, Békefi Ben t csak híréből ismertem.. Bár Békefi Benővel egy gimnáziumnak a folyosóit tapostuk, csak 1945-ben ismerkedtünk meg vele, a szintén akkoriban megismert Mészáros Gáboron keresztül. Valljuk meg őszintén, hogy Karácsony Sándor neve a háború előtti években, tehát az én kezdő kápláni időmben sem volt valami csemege az egyházi közvélemény számára. Nem igaz az, hogy »újabban« születtek csak kifogások ellene. Békefi Benő pedig éppenséggel mumus volt a lelkészek és a »jó keresztyének« között. Pedig akkoriban Békefi Benő »csak« evangélizált és még nem »tébolygott« el »veszedelmes« utakra. Azok, akik ma mindkettőjük számára a »csak evangélizáljunk« zordon parancsát hörgik, azok akkoriban azt sem nézték jószemmel, hogy egyáltalán evangélizálnak és a mostani evangélizációs hullám (amit különben igen nagy hálaadással veszek) készteti őket_ arra a maximális engedményre, hogy t. i. »evangélizál- niok szabad«. Nagyon jól emlékszem még azokra az időkre, amikor vidéki, majd pesti káplánságom alatt szinte kétségbeesett vitákat folytattam az »érthetetlen Sándor bácsiért« és »azért a kóborgó Béke- fiért«, pedig tudtam, hogy cnincs szükségük az én védelmemre, mert van Más, aki őrzi őket. Tudom azt is nagyon jói, hogy Bereczky Albertet is csak pesti papságának tekintélye, nomeg nem utolsó sorban a »Református Igehirdető« mentette meg a furcsáié megjegyzésektől. Vidéki és pesti papok, tanárok és funkcionáriusok közül nem eggyel volt szóváltásom miattuk. Úgyhogy nekem, aki most már közelről ismerem őket, egyáltalán nem újdonság az a »református közvélemény«, amire mint valami újdonságra hivatkoznak egyesek. Emlékszem jól a vidéki konstruktívok és a pesti törzsökösök egyházszemléletére és magyarságlátására. Emlékszem, hogy még az 1940-es évek elején »anarchista, plutokrata, egyházellenes, zsidó és kommunista« becenevekkel ragasztgatták tele őket és_ persze ilyenkor engem is, mert lélekben és meggyőződésben velük tartottam. E<»v-két pesti barátommal együtt igen-igen egyedül voltunk társaságban és konferencián a mi »belső arcvonalat rongáló« meggyőződésünkkel és nagyon rossz keresztyének és magyarok voltunk sokak szemében, ^ De sokat keseregtünk, tépelődtünk... Az egyik, azóta vidéken lelkipásztorkodó barátommal a múltkoriban találkozván, sorravettük mosti ellenfeleinket és az akkoriakat... A kettő egybevágott. Akik akkor az evangólizációt tartották szükségtelennek, azok most a reformációt ellenzik, akik akkor az »úri Magyarországot« istápolták, azok most is azt akarják. Ahogy akkor (bocsánat a kifejezésért!) mellre- ezívtam és komolyan vettem az ellenkezést, úgy most is komolyain veszem és végiggondolom. * Mi az. amiben ma sokan hadilábon állnak velünk ? Az első a reformáció kérdése. Reformációra szükség van, de nem most, nem úgy, nem itt, nem azért, amiért mi akarjuk... hallatik egyre-másra. Vagy úgy akarják kikerülni, hogy előbb valamilyen ideálista elképzelés alapján létrevirágzott szép ébredésre spórolnak, vagy úgy, hogy mérnöki cirklivel e kezükben egyházjogászi bravúrokat akarnak összekoholni vallási logarlécek fellebbezhe- tetlen számadatai alapján. Amit mi mondunk, >az persze nem jó, mert mi a koreszmékhez akarjuk igazítani az egyházat, meg történelmietlenek vagyunk. Holott sohasem beszéltünk koreszmékről, holott ugyanezek, akik olyan nagyon jól tudják, hogy mi is a mi célunk, nem képesek értelmesen végigolvasni mindazokat, amiket ebben az újságban, akár más kiadványainkban elmondunk. Node jó... Hajlandó vagyok feltételezni azt is, hogy rosszul csinálunk, mondunk, akarunk mindent Hajlandó vagyok feltételezni azt is, hogy Magyar- országon a református egyházban minden rendben van, vagy ha nincs rendben, akkor rendben lesz. Hajlandó vagyok elhinni azt, hogy a magyar református egyház nagy-egészében ma is az Ige egyháza. Csak ezekre a kérdésiekre nem tudok feleletet kapni: 1. Miért mond ellent ennek az egyház tagjai körében szerzett közvetlen és gyakori tapasztalat? 2. Miért tudnák azok rendbeszedni az egyház szénáját, akik már egyszer nem tudták? 3. Miért lenne igazuk azoknak, akik már egyszer tragikusan tévedtek? * A másik a bűnbánat kérdése. Komolyan vettem a »túlzó«, »hibrid« bűnbánat ellenzőinek a véleményét. Hátha tényleg valamilyen esztelen dolgot cselekszünk? Hátha tényleg ártunk az egyháznak és a magyarságnak ezzel? És újra átgondoltam mindent. Rájöttem arra, hogy egyházunk is, híveink egy része is, de még népünk is fél önmaga megismerésétől és megismertetésétől. Féli hemutatni az evangélium erkölcsi megvalósulásának azt a csődjét, amelynek nem az evangéliumban van az oka, hanem bennünk. Nem meri vállalni a gyógyulás publikánusi útját, sőt önmagát a még nálunk is kutyább publikánusokhoz akarja mérni. Holott ez sovány vigaszt nyújt. Olyan mindegy, hogy nekünk milyen véleményünk van magunkról. Van Is9 MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS
