Magyar Református Ébredés, 1947 (5. évfolyam, 1-16. szám)
1947-02-08 / 3. szám
VALÓBAN ÍTÉLET? Sűrűsödnek a felhők. A keresztyének meg azt kérdezgetik: valóban ítélet ez, ami velünk töx’ténik? Tényleg az Isten haragszik? Csakugyan igazuk lenne azoknak a »vészmadaraknak«, akik pár éve riogatják ezt a szegény magyar népet Isten fenyegető haragjával, bekövetkező ítéletével, — és nem akarnak tudni se másról, csak bűnbánatról, bűnbánatról és bűnbánatról? A hivők kezdenek fejbekólintottan állni a sűrűsödő (kemény tények előtt s nagy jámboran megválogatják, hogy alighanem van valami abban, amit ezek ia »pesszimisták« jövendölgettek. Nehéz is lenne most már letagadni, hiszen az eseményeket itt-ott már a slaját bőrén is kezdi érezni a sok jó »optimista«. Ha az embernek fejére esik egy tégla, valószínűen nem kezd vitatkozni azon, hogy való ban történt valami- De azon már esetleg képes vitatkozni, hogy nem Isten akaratából történt, hanem így-úgy, rombadőlt ház, vigyázatlan hatóságok, magam isi óvatosabb lehettem volna, sitb. Tudniillik a hivők csak a hajszál leesésre nézve fogadják el Istent mindenek okozójául, lévén ez szószerint Jézus kijelentése, — meg aztán egy hajszál leesése aránylag elég ártalmatlan dolog. De a tégla, az más! Vagy egy város, vagy egy ország! Az ilyen »leeséseknek« megvan az oka! A hajszál, hát Istenem, ha leesik, legyen az Isten dolga De a tégla, a város, az ország omlásának okain már egy kicsit komolyabban kell gondolkozni. Persze a jó keresztyén nem állítja, hogyan is állítaná, hogy az ilyen nagy dolgok mögött is nincs ott végül az Isten. Ott kell legyen ő is valahol a végtelen messzeségben és az örökkévalóságban, természetes. De itt a földi téreken, a jelenben, ahogy mostanában mondani szokás: most és itt, mégpedig közvetlenül!? Hiszén akkor a sok rossz dolog követlenül őtőle jönne, az ő kezéből!? Bizony, onnan jön. És ezen valóban érdemes »egy kicsit komolyabban gondolkozni.« Érdemes lenne azoknak is, akik nem így látták életüket, életünket, egyházunkat, népünket. Vagyis, akik nem láttak. Jóllehet azt mondották, hogy »látunk«. Elméletileg hittek Isten mindenható uraságában, világkormányzó hatalmában, örök törvényeinek szentségében, — ó jaj, sorolhatnánk föl a végtelenségig, mi mindent hittek és elhittek. De gyakorlatban, valóságosan visszariadtak attól a véreskezű Istentől, aki bizony a Biblia Istene s még hozzá nem is csak az Ószövetségé, hanem a szelíd Jézus Krisztusé is, aki mondott valamit azokról is, akikre rászakadt a torony Siloámban, azokról is, akiknek vérét vette Pilátus1, meg főkép azokról és azoknak, akik ezeket a szörnyűségeket látták és hallották. »Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek.« Szép ez a »textus«, meg a többi textusok a borzalmakkal teli Jelenések könyvéig, különösen evangelizáló beszédek céljaira igen alkalmas — most ez divatba jött! — de azért találni mégse dönti ránk a tornyot s nem veszi a vérünket az a na gyón jó Isten. Egyre inkább fogy az idő s lehet, hamarosan késő lesz »elhinni«, mert már tapasztalni kell. De érdemes Isten valóságos ítéletét egészen komolyan venni nekünk magunknak is, akiket ő azzal terhelt meg, hogy megláttatta velünk haragját és eljajgattatta velünk a bűnbánatra és megtérésire hívó szót. Három kisebb (!) jelét figyelem szorongva az ítéletidőnek. Az egyiket sután-bután így tudom csak kifejezni: kis bűnöknek aránytalan következményei vannak. Figyelem magam életén, látom másokén: mintha Isten mértéke megváltozott volna, mintha most szigorúbb lenne, mint máskor. Tudom, hogy ez csak az én tévedésem. Isten nem változott meg, az Ö mértéke és bánásmódja mindig igazságos és mindig kegyelmes. Be kell látnom: az ő mértéke más, az Ő bánásmódjának célja is más, mint ahogy ón elképzeltem. Amikor »hosszú pórázra engedte« a világot, úgy látszott, mintha az ember nem okvetlenül aratná le, amit vetett Most »rövid pórázra« vagyunk fogva. Ilyenkor kicsi engedetlenség, kicsinek vélt bűnök számunkra szokatlan és gyors bűnhödéssel járnak. (Jó lenne eseteket példákat mondani? Nyisd ki a szemed!) A másik jel: mulasztások jóvátételére nincs idő. Keserves tapasztalatot szereztem erről (legyen hát egy példa is): december végén egy nyilatkozatot akartam tenni, a parancs világos volt, de — mindig ezen a két betücskón bukik meg az engedelmesség — beteg is voltam, ezer dolgom-gondom volt elmaradt. Január közepén kiderült, hogy — már késő. Az egyik igen félelmes jele az ítéletidőnek, hogy »az idő rövidre van szabva«. Persze igaz: ez is mindig így volt, hiszen a mulasztások jóvátételére soha sincs idő, ma már a mai dolgot kell tenni s a tegnapit tisztára lehetetlen, mert akkor a mai maradna el. Törvény ez, örök törvény. De néha hosszabb a pórázunk. Most nagyon rövid. (Kérlek, nagyon kérlek, gondold meg, milyen lelxe teilen ma már sietve »bepótolni«, amit egyházunk másfél éve, vagy akár a »Szabad Tanácstól« eltelt fél év alatt elmulasztott.) Van egy harmadik ítéletjel is, a sok egyéb között. így sóhajtotta ezt el egy szegény barátom, mielőtt börtönbe került: »mi jót akartunk és minden rosszul sikerült.« Elmondtam neki — el kellett mondani — hogy nem jót akart, hanem mást. Mást, mint amit Isten parancsolt. Mást, mint amit Isten Jeremiás szája által most nekünk is olyan dermesztő világossággal tudtunkra adott Pedig nem szabad »jót« akarni, amikor Isten »rosszat« akar. • Aki akarja, értse félre. De aki akarja, higyje el: mikor Isten büntet, akkor csak egyet lehet és szabad tenni: »Alázzátok meg magatokat az Ö hatalmas keze alatt...« Ez^ a megalázkodás, ez az Isten keze alatt való megalázkodás, a »minket verő Istenhez megtérés« a hivők, az egyház tiszte. Ha »mást« csinál, ne nevezze »jónak«. A hit most így vall: »Jó nekem, hogy megaláztál...« És a reménység? A vígasztalás? Bőven, bőven van — azoknak, akik az ítéletet valóban elfogadják. Bereczky Albert | Jléá/züljjünk imádöágycd a VI!!. Országos Református Konferenciára (Nyíregyháza március 23-24-25) és az Országos Református Szabad Tanácsra (Nyíregyháza március 26—27—28) MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS 3
