Magyar Református Ébredés, 1947 (5. évfolyam, 1-16. szám)
1947-01-25 / 2. szám
(Zz egifózempantú ma^a%eíi%áí A ma élő magyar keresztyént általában három megoldatlan kérdés körül látom sürögni-forogni. E három kérdés a maga személyes existenciájának, egyházunk és az egész keresztyénség sorsának és nemzetünk életének a kérdése. Nincs keresztyén, aki ne foglalkoznék ezekkel a kérdésekkel. Ez alapjában véve rendjén is volna. . Nincs rendjén azonban az, hogy egyiknél-imásik- nál e három kérdés valamilyen formában politikai megfogalmazást és politikai megoldást keres. Beszéljünk csak egészen nyiltan erről a különös tényről! Akár a maga személyes és családi életének garanciái, akár az egyház és a nemzet megmaradása kerül szóba, egy sereg keresztyén ember (számukat nemi tudom, lehet, hogy sok, lehet, hogy kevés) előbb valamelyik politikai párt mellett, vagy ellen, majd egy bizonyos1, előbb-utóbb bekövetkezhető politikai fordulat dolgában, végül egy újabb háború lehetséges, vagy lehetetlen voltáról tesz hitet. Intim politikai csemegék, nagyvonalú világpolitikai frázisok és világgazdasági terminus technikusok járnak szájról-széjra. Félő, hogy egyes körökben máris kialakult egy keresztyén politikai világ-, vagy nemzetmegváltás ködös terve. Ha megkérdezem ezektől, hogy ebben a speciális elképzelésben hol a helye az Istennek, akkor rendszerint az a feleletet kapom, hogy »én bízom, hogy az Isten így rendezi majd el (igen sokszor, az őszintébbeknél: vissza) a dolgokat«. Az eset világos. Én, keresztyén, szeretnék valamit, az Istennek meg az a dolga, hogy hozzásegítsen. Nem tetszik az, ami van, haneimi valami más világ- és nemzetpolitikai beállásra áhítom: az Istennek kötelessége ezt tudomásulvenni és lehető legsürgősebben intézkedni. Ismerős ez már régebbről. De más baj is akad! ennél iaz esetnél. S ez a baj két szempontnak az állandó összekeverése. Egy bibliiás isteni és egy társadalmi állásomnak, egyéni érdekeimnek megfelelő nemzeti szempont kibogozhatatlan szövevénye áll tulajdonképpen előttünk. Nem ismeretlen ez sem. A két világháború közötti évek kától ikusúl, vagy protes- tánsúl felépített »keresztyénnemzeti« gondolatával állunk Szemben. A két világháború között (seperjünk csak a magunk portáján') egyházunkban is ez virágzott itt-ott. Régebbi egyházi jegyzőkönyveket olvasgatva sokszor zava.rhai jövök: egyházi gyűlés, vagy valami Isten—haza—embertárs vonalon álló leventeegyesület összejövetelén vették-e fel? Node ne a régi dolgokat szellőztessük. Ezeket bűnbánattal vessük le magunkról. De vessük le! És próbáljunk egyszemporüú emberek lenni. Próbáljuk meg mindennek az isteni okát, célját és megoldását tudakozni. Az egyszempontú embernél minden Istenkérdés. És mert minden Isten-kérdés, minden Krisztus-kérdés. MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS Mi a mi egyéni nyavalyánknak, bizonytalan- . Ságunknak, egyházi életünk sok sötétségének, nemzetünket a sír szélére taszító végzetnek az oka? Az elmúlt idő kétszempontú keresztyéné hosszú magyarázatba kezd, elmondja tragikus földrajzi és történelmi helyzetünket, a német kényszer ellenállhatatlanságát, valamint -azt, hogy mi, reformátusok a körülményekhez képest elé# derekasan viselkedtünk, plusz egy kis keresztyén bűnvallást, de ezt okkal-nioddal. Az egyszempontú keresztyén ember Krisztus-kéröiássó téve ezt a kérdést is, így felel: mindennek az Ür Jézus Krisztus megvetéséért, nem-szeretéiséért ránk méltán szakadt istenítélet az oka. Nem az a lényeges itt, hogy milyen erkölcsi, szociális, gazdasági és politikai bűnökért vagyunk felelősek, hanem az, hogy nem szerettük az Űr Jézus Krisztust és ennek erkölcsi, szociáis és politikai következményei lettek. Miért sújtott ránk az Isten? A kétszempontú keresztyén itt még elnyujtottabban magyarázkodik és a, végén kideríti, hogy azért... Az egyszempontú keresztyén tudja, hogy minden Krisztusra nézve van. Az ítélet is. Nem az ítélet az Isten célja, hanem a Krisztusban adott kegyelem. Szinte szívességet, kedvet gyakorol velünk az Úristen az ítélettel, mert alkalmat ad (talán utoljára!) a Krisztus Jézus teljesebb megkívánására, teljesebb megismerésére. Mi a megoldás? A kétszempontú keresztyén itt jön igazán tűzbe. Láaasi szavakat harsog nagy összefogásokról, tisztességesebb közéletről,, politikai lázadásról, tessék-lássák egyiházszervezeti reformkákról. Nagy Krisztus-mentés, keresztyén- ség-mentés, nemzet-mentés, egyszóval Isten-mentés szenvedélyében ég. Mintha bizony az Isten valami törékeny üvegtárgy lenne, akit valakiktől félteni kellene. Az egyszempontú ember nagyon jól tudja, hogy magunkat kell félteni az Isten bosszúálló haragjától, mert nem vettük komolyan az Ö dicsőséges Krisztusát. Tehát Istenihez kell térni a Jézus Krisztus által. Nem keresztyénségmentés, nem egyház-mentés, nem nemzet-mentés érdekében, hanem a magunk jólfelfogott érdekében. Ez azonban csak bűnbánatos úton lehetséges. Sírva kell látni® a magyar földön minden igaz keresztyénnek, hogy az Isten népének ez a bűnbánata elmaradt. Megkeményedett szívvel, csikorgó fogakkal összeszorított ököllel, halálos sötétségben ül az Isten népe és vár, vár, vár. De mire? Attól félek, hogy arra vár, amit neki magának kellene megtennie. Kérve-kérünk minden népét szerető becsületes lelket, hántsa le magáról a »különféle szempontokat« és próbálja meg az Isten harapván is békü- lékeny szivén keresztiül nézni a maga, egyháza és népe sorsát. Teljesebb bűnbánat, az ítélet alázatosabb elhordozása, mélyebb hit, áldozatosabb engedelmesség következik ebből! Ne az Isten helyére üljünk, aki ítél, mert joga van hozzá, hanem a bűnösök közé, akiket ítél, mert oka van rá. Fekete Sándor 3
