Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-06-15 / 12. szám
MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS' 3 r * EVANGÉLIZÁL-E ISTEN? Mostanában újra sokfelé és s Jóféleképpen beszélnek az evangélizá- cióról. Elméleti viták, problémázga- tás. Megvallom őszintén, bogy nem nagyon érdekelnek ezek a fejtegetések. Magát az evangélizáció szolgálatát, munkáját nem nagyon viszik előbbre. Az egészből engem ez a kiér- dés érdekel: »Evangélizál-e Isten?« Tálán különös és szokatlan kérdés, de azért mégis bizonyos vagyok benne, begy ez a, leglényegesebb kérdése az evangélizáció problematikájának. Lebet erre a. kérdésre egyszerű, magától értetődő feleletet adni: Igen, Isten valóban evangélizál. Igen, hiszen Ö az evangélium szerzője és még nem iött el a világ vége, az idők vége, a Krisztus ama napja, bogy Isten maga vetne véget az evangélium hirdetésének, az evangélizáeiónaik. Ha mélyére tekintünk a kérdésnek, mindjárt kiderül, bogy ezt a kérdést azért nem lebet ilyen egyszerű felelettel elintézni. Bennünket, laikik evangélizálnnk, az evangélium ügyét hordozzuk, akik imádkozunk érte, vagy bármilyen más vonatkozásban részesei vagyunk, mélyebben kell. hogy érdekeljen e>z a kérdés. Számunkra ez a kérdés nem teológiai, nem elméleti, hanem egzisztenciális. Igen, evangélizál az Isten, csak azt ne felejtsük el, hogy Isten az Ö evangéliumát emberi szavakba fogalmazta meg és emberi előadásmódban hirdetteti. Tehát emberekkel evangélizál. Evangéltzcd-e Isten velünk? Kikkel evangélizál az Isten? Hajlandó-e bennünket, akár mint közösséget, akár mint egyházat, akár mint egyeseket az ö evan- gélizáeiójában használni? Ha Isten evangélizál, akkor nyilvánvaló, hogy az evangélistákat is Ö rendeli el, ahogy ezt az Igében ki is jelen ti. Erre is _ vonaltik oziik: »... nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.« Nem a fel ajánlkozókból lesznek evangélisták, nem is az emberi meggondolásból vállalkozók közül, hanem akiket erre az evangéliumra elhív. Minden igazi lélki szolgálat, egyházi munka cHarismatikus munka és hogy Isten kit tesz alkalmassá az Ö kegyelmi ajándékaival a szolgálatra, az az Ö szuverén joga és akarata. Jézus nem aút _ mondta, hogy állítsatok be munkásokat az aratásba, hanem ha fehérek a tájak, akkor kérjétek az aratás Urát, hogy Ö küldjön munkásokat aratásába.^ Evangélizál-e lelten? Ez ,azt is kérdezi: Van-e »isteni« módszere az evangélizációnakf Általában az embereket, azók közül is főként a lelkészeket, most újabban megint az evangélizáció módszere izgatja, hogy hogyan lehet, kell evangélizálni. KI is dolgozták az evangélizáló igehirdetés elméletét- Evangélizáló »műfogá- sok«-at tartalmazó könyvek és példatárak forognak közkézen főként külföldön. Evangélizálljó módszeres tanfolyamok rendezése van tervbe véve. Az evangélizáció szolgálatában eltöltött több, mint 10 esztendős szolgálatom alázatos tanulságaként vallom, bogy nines módszere az evangélizációnak. Bizonyos keretet jelenthét az ember és az ő állapota, de az Isten szabad minden módszertől. Természetesen ez a keret is változó, egyéni és semmi körülmélnyek között sem biztosítja az evangélizáció »sikerét«. Hogyan evangélizál az Isten? Ahogyan neki tetszik! Ahogy választott“ jait és a maga kegyelmi ajándékaival1 felszereltjeit a maga szabad tetszése szerint használja. Minden evangélizáló szolgálatnak, törekvésnek, igyekvésnek mindenek előtt nagyon, nagyon alázatosan el kellene vállalnia és meg kellene vallania, hogy minden ezen fordul meg: Evangélizál-e Isten? Vigyázzunk. az Ur az evangélizáló Isten, akinél nem lehet megrendeléseket csinálni, ötletszerűen megidézni, vagy szorultságunkban éppen evan- gélizációra kényszeríteni. Vigyázzunk, igen csendben, nagyon alázatosan, saját bűneinknek, alkalmatIrta : Békefi Benő lan voltunknak, mulasztásainknak becsületes bevallásával tudakozzuk: Evangélizál-e, kikkel és hogyan evangélizál az Isten? Egy biztos: csak Isten evangéli- zálhalt. Ezért az evangélizáció, mint emberi és mint egyházi szolgálat semmi más nem lelhet, csak alázatos, engedelmes odasíimulás az Isten evangélizálásához. Az Isten Múltkoriban egy presbiter testvérem itt azon panaszkodott, hogy nem járhat istentiszteletre az igehirdetéstől féltében. Ezt az igét küldöm neki jó szívvel válaszul. Magam is belebotlottam egykor abba a nagy kőbe, amely az ö templomba- .iáró útját máiglan elzárja. Sok másunk is megütötte már a lábát. Megütötte, sántikált utána valameddig — de nem lett belé örökre nyomorék. Mert bizony nyomorúság a közös áhítat szárnya nélkül vergődni évtizedekig annak, aki ráeszmélt, hogy a keresztyénség nem magánügy, hanem közösségi életforma. Márpedig a múltkori panaszkodó presbiter ráeszmélt erre, ha öntudatlanul is. Hiszen azért panaszkodik. Fogadja meg tehát testvéri jó tanácsomat; járjon csak el az istentiszteletre. Ha a szentbeszéd nincsen is mindig éppen a szája ízére: lenyelheti azért. Zörgessen csak bízvást. Megnyittatik néki. Tapasztalatból beszélek, mert nékem már megnyittatott. Amióta pedig megnyittatott, azóta jóformán mindegy az már énnékem, hogy a pap a szószéken mit s hogyan is beszél. Azóta én nein az ö tökéietlen szavát hallom inár. de Isten világos beszédét. Stiláris szépségek, szónoki fogások, művészi magasság és emberi mélység: egyszeriben értelmüket vesztették rnirnl. Miattuk szegény pap sikeres vagy sikertelen iparkodását miért vetném latra bírálatom mérlegén? De különben is: ki ütötte vájjon éppen az én gyarló Ítéletem mérlegét hitelessé? Miféle jogcímen ítélkezem én és botránkozom? Amióta Isten megvilágosító kegyelme reám szállt, azóta beszélhet felőlem a pap, amit csak akar. Hiszen jól vagy rosszul, de úgyis az evangéliumot hirdeti — a többi meg nem fontos. Azóta megszűnt az én lelkemben a háborgás és bontránkózás. Áldott békesség van benne a legrosszabb prédikáció alatt is és nagy jóakarat. Azóta ugyanis a legrosszabb prédikáJídhigxmdaz Mert ilyen is van. Illetve kellene lenni. Főleg olyan helyek számára, ahol a lelkészek elszigetelten élnek s még nem alakult ki körülöttük lelki kö. zösség. Lelkészjellegű atyafiak között jár. Ihattam az utóbbi hetekben s két munkatársammal együtt megragadtuk az aL kalmakat, hogy személyes kérdésekről beszélgessünk. Megvallom, a beszélgetés elején volt bennem valami szorongás, hogy vájjon mit szólnak a fiatalabbak vagy öregebbek ahhoz, hogy lelki életükre nézve teszünk fel ilyen kellemet. 1-en kérdéseket: hát te hogyan állsz Krisztussal, viseled-e az Ö gyalázatát? Talán a fiatalok az idősebb fölényét látják bennünk, az öregebb a fiatalabb tiszteletlenségét? Munkatársaim nem kifejezetten lelkészjellegű emberek, el. hordozzák-e tőlük, hogy nemlelkész létükre lelki kérdéseket vetnek fel személyes éllel?.-. Szorongásom indokolatlannak bizonyult. S ez mutatja a kéz. dődő ébredés jeleit. Azelőtt bizony tola, kodásnak tartották a lelkészek, ha valaki egyéni lelkiéletük felől érdeklődött s ellenségeskedést láttak benne; most — több komoly eset bizonyítja — örülnek a közeledésnek. Akikor pedig meg kell »szervezni« a lelkészek lelkigondozását. Ki kelleno evangélizálását legfőképpen ,az jellemzi, hogy Ö csak az Ö dicsőségére evangélizál. Az evangélizáció nem lehet egyiházmentés, nem lehet xna- gyarságmentés, sőt nem lehet még embermenté« sem, csak Isten dicsőségének szolgálata, bár emberi részről csak akkor mehet végbe, ba mögötte ott van az Isten és az emberek iránt való nagy-nagy szereltet. Máté VII. 7 óiéban is inkább csak a sikertelen próbálkozás kudarcát látom és azóta szeretem csak igazán a papokat. Akik hozzám hasonló gyarló ember létükre nekifognak mégis, hogy megpróbálják hirdetni és magyarázni az Istent. Maguk kötelességéből teszik, de mások üdvösségét akarják. Ha vállalkozásuk nem sikerül, olyankor tán még jobban szeretem szegényeket, mint amikor volóban a Szentlélek szól belőlük. És ez igen jó. Zörgessen csak a presbiter testvérem! Neki is megnyittatik majd. Röviden liaild szóljak még hozzá ahhoz a vádhoz is, melyet ő így fogalmazott meg: egyházi életünk csődje. Jogos és alapos ez a vád. De kicsoda is hát az egyház? Nem csupán a hivatásos lelkészek. Valamennyien együtt, a református egyház tagjai; mi vagyunk az egyház. És nem utolsó sorban ép mi, a presbiterek. Én is látom a hivatalos lelkészek elmulasztott kötelességét és súlyos felelősségét. De ez az ő dolguk, Istennek majd felelniök kell érte. A mi saját mulasztásainkért azonban nekünk niij- gunknak kell számot adnunk egyszer s legelsősorban talán ezekkel törődjünk. Kezdje a söprést ki-ki a háza előtt. Legeredményesebb úgy lesz a számonkérés, ba ki-ki mindenekelőtt saját magát számoltatja meg: vagyis azt az egy valakit, akin leginkább hatalma van. Mi, presbiterek, vethetünk-e jó lé-; lekkel másra követ? Mi vájjon meg. tettük-e már azt, amit megtehettünk volna? A hivatalos egyházzal együtt, vagy anélkül, vagy esetleg a hivatalos egyház ellenére is? Hiszen mi magunk vagyunk az eleven egyház. Az egyetemes papság elve alapjáéi mi szintén lelki pásztorok vagyunk. így tehát könnyen szólhat nekünk is Ezé- kiel próféta jóslata: jaj az Izrael pásztorainak! Egy másik presbiter. CeCfUtyandazaja küldeni azokat, akiknek erre indításuk van, a falvakba és vámosokba, hogy szinte mással ne is törődjenek, esetik a lelkimunkásokkal. Alázatos lelkigoD-do- zókra volna szükség, hogy a gon. dozandók ne úgy érezzék magukat, mint akikre egyházuk vezetői rászabadítanak embereket, mint nyulakra a kopóka t. Igen, a lelkigondozók lelkigondozása a legközelebbi jövő feladata. Senki se vegye tőlem rossz néven, ha azt írom, hogy ez elsősorban a püspökök dolga volna. A Szentírás szerint ők jártak gyülekezetről gyülekezetre és ők töltőt, tek el sok hétköznapot a lelkészekkel, amíg nem érezték, hogy küldetésüknek eleget tettek, mehetnek a következő gyülekezetbe. Fáradságos munka lehetett s bizony megértem, ha vonakodtak a piis. pökségtől az atyafiak. Ezért írta az apostol, hogy; aki püspökséget kíván, jót kíván. Hadd írjam még meg, hogy évekkel ezelőtt Budapesten járt egy angol misz. szionárius, akinek egyetlen feladata volt: meglátogatni a misszionáriusokat munkahelyükön és lelkileg építeni őket. Valamennyiünknek írom: fiat appli. catio! Éliás József „Keresztyén“ pletyka Elég volt! Ne tessék megijedni tőle, mert van ilyen! Sajnos több, és éppen ezért nagyobb károkat okoz, mint a kívülállók gondolnák. Többfelé jártam legutóbb. Keresztyén testvérekkel beszélgettem. Kiderült, hogy mindenki ellen, aki csinál valamit. kifogásaik vannak. A legmegdöbbentőbb az volt, amit három különböző helyről is hallót" tani. Megírom őszintén. így hangzott: »Karácsony Sándor, nyiltan, írásban megtagadta az Űr Jézus Krisztust,« Nem értettem. Májd minden írását elolvastam. Legutóbb is együtt borultunk le az Úr Isten színe elé alázatos, forró imádságban. Nem, nem értem. Végre az egyik helyen előkerült az »írás«. Kikerestük a »Magyar Demokrácia« című könyv 11. oldalát. Meg volt benne jelölve az inkriminált mondat. Fel olvastattam. Így hangzik: »Lényegesen kevesebbet veszem fel hiába a nagy Isten és Krisztus Urunk nevét, most már nemcsak a szószéken, de egyebütt is lehetséges az őszinte szó.« A felolvasó nyelve a »hiába« szónál megakadt, Ezt eddig nem vette észre, hogy ott van. meg azt sem, ami utána1 következik: »Meg azonban nem tagadom őket, mert a radikális demokráciámat a társaslélek alsó határán, a jogban Plafonnak, Kantnak, Hegelnek és Marxnak, a társaslélek felső határán, az áhitat fokán, _ a Bibliának köszönhetem.« Hát kérem, ez a keresztyén pletyka. Mondhatnék hasonlókat saját személyemre vonatkozólag is. A megdöbbentő a dologban az. hogy Isten szolgálatában járó, imádkozó és vallomás^ szerint egyedül Isten dicsőségét és a megfeszített Krisztust szem előtt tartók csinálják ezt. Keresztyén pletyka. Tetszik tudni: mi ez? Bűn! A szentség Lelkének megszomorítása, a Lélek meg- oltása! Bűnnel nem lehet az Űr Jézus Krisztust szolgálni, sem Isten dicsőségét. Nagyon komolyan kérem a keresztyén pletykázásban jártas atyámfiáit, hogy hagyják abba ezt a fertelmes bűnt, mert ha a kérés nem lesz elég, meg a négy- szemközti figyelmeztetés, nem ilyen névtelenül, példának okáért, hanem nyiltan, adatokkal és nevekkel fogjuk felvenni a harcot az Űr Jézus nevében ez ellen a bűn ellen. Ahol ketten vagy hárman összejönnek az Úr Jézus nevében és számítanak rá, hogy az Úr Jézus köztük megjelenjék, ott tessék az Úr Jézus Krisztusról és az Ő evangéliumáról beszélgetni, nem arról, hogy egy jelen nem lévő mit mondott, mikor nem hallották, mit csinált, mikor nem néztek utána. Egyébként is szépet, épületest, Isten dicsőségére valót az Úr Jézus Krisztusról, a Szentháromságról és az ő evangéliumáról lehet mondani, az emberről mindig csak rosz- szat, csúnyát. »Ne ítéljetek — mondja az Úr Jézus —, hogy ne ítéltessetek!« B. B. Magyar Megmaradás Imaközössége Máté 9:16—17. Magasztaljuk Istent, mert szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek ál tal, aki ad a. tott nekünk. ítéljük kárnak és szemétnek: a tegnap tévedéseit, a múlt emlé. keit, bűnös szokásainkat és megszokott bűneinket, Adjunk hálát a hódmezővásárhelyi evangélizá. cióért, a budapesti evangélizációs hétért. Könyörögjünk bűneink bocsánatáért, a magyar reformációért, a szegedi csendesnapokért, konferenciáért, az aratásért, a népek megbékéléséért és a nemzet, közi tárgyalásokért. Szákijuk oda magunkat Isten rendelkezésére. Zörgessetek és megnyittatik néktek
