Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-06-01 / 11. szám
IV. évfolyam, 11. szám. Ára: 500 milpenCJŐ (5000 adópengö') 1946 június 1 Még mindig nem vesszük komolyan... Irta: Bereczky Albert ÉSZREVETTÜK/ hogy némelyekben kifogások szülét, tek meg lapunk ellen. A kifogásokat agy kalap alá lehet venni, mert mindegyike bizalmatlanságból fakad, Vagy egyeseknek nem hisznek, vagy egész gárdánknak nem hisznek■ Elképzelhető *azután, hogy mi a következménye annak, ha egy újságot egyesek gyana. kodra, féltté tel Résiekkel és előítélettel olvasnak. A »már megint mit találtak ki« felkiáltással újságunkat böngészni kezdő olvasó természetesen akkor sem hinne, ha szívünk vérébe mártott tollal szántanák végig a hasábokat. Na. gyón kétségbeejtő lenne a helyzet, ha e lap munkatársai elfelejtenék azt, hogy hiszen a múltban sem hittek nekik. De nem felejtik el, sőt nagyon jól tudják, hogy azok, akik az ébresztés szolgálatának, az evangélizációnak szükségességében kételkednek, ma már megtértek ebből és nagyon csinálnák, vagy csináltatnák, Azok pedig, akik még egy évviel ezelőtt kínosan süketül hallgattak, ha reformációról volt szó, ma■ már erre is bólongatnak. Persze ugyanezek, ha hasábjainkon a további feladatok sürgetése vágódik szemükbe, vagyis az. hogy nemcsak ■egyházszervezeti reformokra, hanem az egyéni és közösségi élet egész területét felölelő reformációra van szükség, ■nemcsak a lelki ébredésnek, hanem a népi ébredésnek alázatos szolgálatát is ránk bízta az Űr: nem hisznek nekünk. Túl olcsó érvelés lenne azt írnunk, hogy jövőre majd ezt is elhiszik, nem is jövünk elő ezzel. Ehelyett arra kérjük azt a néhány bizalmatlan olvasót, tudakozza szorgalmasabban az Istennek erre a nemzedékre is érvényes akaratát mind. a hitnek, mind az engedelmességnek vonalán, hogy ha a mi beszédünkért nem is, az Ő beszédéért higy jenek. Mért azok, akiknek ma prófétai látásra nyílt meg a szemük, nem emberi szóra, hanem az Ö beszédére hittek és engedelmeskednek, * hogy nem ártana — gyengébbek kedvéért —- egy-két cikkünk elé, záréjeibe tett előszóként előrebocsátani valami ilyesmit: »Én, aki ezt a cikket, •amely íme itt alább következik, írom, megtért, hívő ember vagyok. Az én, Uramnak, az Úr Jézus Krisztusnak megváltott tanítványa. Csak Őt látom, csak Néki szolgálok. Hiszem és vallom, hogy csak az ő evangéliuma tartott meg engem és nyerhet meg másokat is. Mint hívő lélek, látást kaptam és engedelmeskedem íme a látásnak■ Azért írom ezeket a sorokat, hogy más megtért és hivő drága, lélek szintén lásson és az alábbi részletkérdésben szintén engedelmeskedjék, Nem prédikációt akarok tehát az alábbiakban írni, de nagyon kérek mindenkit, ne tessék azért engem azzal vádolni, hogy azért nem írok én most az elsődleges evangéliumról, mert nem tartom fontosnak, mert hiszen máskor arról írok és beszélek és ne tessék azt gondolni, hogy én most már közben hitetlen lettem, hanem tessék szíves lenni az én Uramat és az én Benne való hitemet előfeltételként venni... stb.« Azért nem írjuk mégsem ezt egy cikk elé sem, mert az új embernek mi sem magától értődőbb dolog, mint az, hogy új ember és egy másik új embernek mi sem egyszerűbb, mint felfedezni egy másik emberben az új embert.-e. S.Falra borsó, — néha azt érzi az ember. És_ néha olyan kínossá válik ez az érzés, hoerv az ember szeretné abbahagyni. írunk, prédikálunk, összejöveteleket tartunk, előadásokkal kínlódunk. — el is olvassák, meg is hallgatták, — de azért minden marad a régiben. Persze: abbahagyni nem lehet. Nem olyan Vala- kii parancsol nekünk, akinek ellene tudnánk mondani. Nem is úgy parancsol, hogy vitatkozhatnánk vele. Hiába hivatkozunk arra. hogy nem értik, amit mondunk, nem fogadták meg. amit „kérünk, nincsen eredmény, azért Ö csak parancsol, nekünk mondani kell, »vagy hallják, vagy nem«. Ha még legalább nyíltan ellene mondanának! Néha már szinte oázisnak tetszik, amikor egy becsületes, őszinte, hitetlen emberrel akadunk össze, aki nem bólintcat mindenre helyeslőén és nem nyálazza be val- lásoskodó helybenhagyássá,! azt, amit mondunk. Csakhogy ;_1 vénekhez ritkán jutunk hozzá, ők nagyon magabiztosak a hitetlenségükben és megszégyenítő odaadással eoiiiáHák a maorik dolgát. Eleve elhárítják maguktól azt. hogy nekjk valaki Istenről beszélten, mert ők ezt az istenes beszédet már régen meddő és üres hazugságnak, vagy más szándékokat leplező önérdeknek tartják. Valljuk meg, sok okuk van erre a magatartásra. Annyira van. hogy lassan hozzájuk húzódik becsületes, komoly törekvésű és szolgálni váevó embereknek egy olyan csoporttá is. _ amelyik Hihliával kezdte, de már Biblia nélkül folytatja. Az egyház ítélete abban van. hogy maga az egyház, a hívők közössége se veszi komolyan a dolaok Hogyan higy jenek nekik a kívül- valók. amikor megérzik rajtuk, hogy ölt maguk se veszik komolyan azt. amiről igen nagy szavakat mondanak, vagy ami még rosszabb, igen szép szavakat mondanak. ^ Az ^ élet mindig elárulta magát. Valójában sohase azt prédikáltuk, amit mondunk. hanem azt, amik vagyunk. Howan jutna el a mi menőid ásunk hitelképesen, meggyőző erővel a kí- vülvalókhoz. amikor a bévülvalólt is hitetlenül hisznek és meggyőződés nélkül vallanak. Nincs most sürgősebb és fontosabb dolgunk, mint mi magunkat nagyon komolyan szembeállítani azzal a valósággal. amit megoldásnak hirdetünk. Mi azt valljuk, hogy hiszünk az Istenben. Es azt valljuk, hogy szeretjük a népünket. Ha ez a kettő együtt igaz, akkor ebből csodalatos életnek, világos látásnak, magunkra vállalt feladatnak^ hűséges kereszthordozásnak és jövőt megalapozó biztos reménységnek kell születnie. A rombadőlt ország szilárd alapja az a nép, amelyikben ez a kettő valóban megvan. Mi mondunk is hol az egyiket, hol a másikat, hol még együtt is a kettőt, mégse születik belőle erőteljes élet. Miért? Mert még mindig nem vesszük komolyan. Nem vesszük komolyan Istent. A magatartásunk, a hol csüggedő, hol neki|)átorodó, hol a félelemtől, hol a balga reménységektől hányódó életünk elárul minket. Mintha nem az igazi Istenben hinnénk. Mintha időnként elf elei tenénk. hogy Isten nem süket, tehát lehet vele beszélni. Isten nem vak, tehát pontosan és tökéletesen lát bennünket, minde- nekfölött pedig Isten nem néma, akinek a gyereke se érti a szavát, hanem beszélő, akaratát megmondó, velünk szóhaálló Isten. Nem Őbenne van a hiba. hanem bennünk. Mert mi aztán tudunk süketek lenni, akik nem halljuk Öt, tudunk váltói; lenni, -akik se őt. se az általa adott »idők jeleit« nem látjuk, leginkább pedig tudunk megfagyott szívű és megkötözött nyelvű némák lenni, akik nem tudjuk. elmondani neki... Azt az Istent ismerjük-e, akinek célja és terve van ezzel a világgal, aki nem jött zavarba a váratlanul rázuhant események miatt és nem néz körül tanácstalanul. hogy most aztán mihez fogjon? Persze, hogy nem gondolkozunk mi ilyen képtelen módon az Istenről. Persze, hogy tudjuk, hogy Ö mindent a maga terve és akarata szerint, az Ő céljainak szolgálatában mindenható hatalommal irányit. De ez a tudásunk, vagy, mondjuk. hitünk el van szakadva az életünktől. Ez a kétfelé osztottság, az úgynevezett vallásosság jellemzője. Bőven vannak, akik ezt bibliaolvasással és imádkozással együtt gyakorolják. De vannak komoly, hivő, kegyes emberek is. Olyanok, akik az igazi Istenben hisznek és akik tudják, hogy Ö a mindenható Űr. Megismerték az Ö csodálatos szeretetét s háládatos szívvel fogadták el az Ő kezéből a bűnhocsánatot és az üdvösséget, Itt aztán megálltak s elfelejtették, hogy ennek a hatalmas és irgalmas Istennek a többiekkel is van még dolga. Elsőrenden persze az, hogy a többieknek is el kell vinni a jó hírt. hogy van ám Isten, és ebben- az Istenben van irgalom A gyakorlati életet élő világ úgy igyekszik mindig berendezni a maga életét, hogy fennakadás ne történhessék benne. A fennakadás elhárítására he- lyetteseket állít. Alkotmány, szervezeti szabályzat, alapszabályok intézkednek arról, hogy mikor kinek ki a helyettese. Jól is van ez így e világ életében, hiszen alapjában véve mindenki nélkülöz, hető vagy legalább is helyettesíthető. Professzor az egyetemen, tanár az iskolában, miniszterelnök a kormány élén, hivatalfőnök munkakörében. Bár legyünk őszinték, sokszor támadnak zavarok az ilyen helyettesítésekből. Vigyázni kell még ezen a vonalon is. Az egyház földi szervezete mindig elég tanulékony és hajlékony a világ felé. Maga is megbarátkozott a helyettesítés gondolatával. Van helyettes lelkész törvényszabályozta munkakörrel és jogkörrel. Olvastam már »püspökhelyet, tes« rangjelzést is hivatalos kiadványon. A főgondnoknak is megvan a maga hivatali helyettese. Nincs is fennakadás legalább is emiatt az egyházi közigazgatásban. A helyettes állítás gondolata és gyakorlata, a helyettesítés lehetősége azonés ebben az irgalomban van teljes fölszabadulás és élet. De Istennek a világ végéig terjedő időben van terve és szándéka a névvel is. Hivő és kegyes emberek tudnak élni úgy, hogy merőben különböznek Mózestől, Nehemiásitól, Jeremiástól, Dánieltől, de különböznek Páltól, és bizony, különböznek Jézustól is. Csodálatos, hogy ezt nem veszik észre. Be tudják zárni magukat a »különös kegyelem« világába, mintha bizony az »általános kegyelem« világa már nem ugyanannak az Istennek a világa volna. Bibliájukból nagyon megtanulhatnák az Istenben való boldog és háládatos hit mellett a népük iránt való forró szeretetet is. De ők a világot átengedik a Sátánnak. Szomorú következményei vannak az ilyen »keresztyén« magatartásnak a másik oldalon. Az egyik az, hogy ettől a szűkszívű »hittől« riadtan elfordulnak azok, akiknek égő sebük a népük sorsa. Őszintén megmondom: igazuk van. Aki nem hasonlít Mózesiül Pálig az Isten embereihez, nem várhatja, hogy erre az istentelen útra kövessék. Jórésziru így terem meg aztán a hitetlenül dolgozók nagy tábora. Ezek között, isrnétlem. vannak megszégyenítő példák. Az Űr Isten ítéletéhez tartozik, hogy sok dolgot megcsináltat tőle távolállókkal, mert a közel- valók engedetlenek. Es sokszor használ eszközül ilyen embereket, mert az övéi nem eszközök. Az övéi a maguk számára akarnak hinni. És nem akarják elhinni azt, hogy Isten szereti azt a népet és azért veri, azért alázza meg, azért tartja ítéletét fölötte, mert terve és szándéka van vele. Melyiket^ nem vesszük kbmolvan? Hitünk nincs - az igazi Istenben, vagy szeretetünk nincs a népünk iránt? • ban olyan területen is érvényesül, ahol ez bűn és igen súlyos, sőt veszedelmes következményekkel jár. Az egyházi és a lelki élet vonalán szinte állandósult élet. gyakorlattá, sőt szinte szokássá lett a Szentlélek Úristen 'helyettesítése. Az ellen legalább is elméletileg tiltakozni szoktunk, hogy a Fiú Úristennek az ő egyházi igazgatásában földi helytartója, helyettese legyen. (Bár — legyünk csak őszinték — a püspöki rendszer nálunk is divó formája gyakorlatilag némikép csökkenti e tiltakozás élét és erejét.) A Szentlélek Úristen helyettesítésére azonban szinte gátlás nélkül vállalkozunk mind az egyéni, mind a közösségi és az egyházi életben. Az Ur Jézus világosan megmondotta »tanítványainak«: »Vesztek erőt, minek utána a Szentlélek eljő reátok.« Sőt előzetesen meg is hagyta nekik, hogy »várják be az Atya Ígéretét«. A mai kérész, tyének, hívők pedig nem hajlandók bevárni az Ígéret beteljesülését. Ugylát- szik, tói sürgős a dolguk és csinálják »keresztyén életüket« Szentlélek nélkül. Helyettesítik a Szentlélek Úristent a maguk összeszedett erejével. Nyafogó, kétszínű, többarcú, erőltetett, örömtelen A helyettesített Szentlélek
