Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-02-09 / 3. szám
MAOvATt T?i™m?MÁTUS ÉBREDÉS 3 Tudom én azt, ha nem mondjak is unosuntalan, hogy olvasóink közül nagyon sokszor, nagyon sokan, nagyon meg szoktak botránkozni a bizonyságtételnek azon a fölöttébb »e világi« hangján, ahogy e sorok írója cikkeit írja, előadásait elmondja, bibliaóráit vezeti, családját kormányozza, dolgát végzi, általában életét éli. Nagy gondunk ez nekünk, sok álmatlan éjszakán keresztül sokezerszer forogtunk már emiatt ágyunkban, sok keserves órán sokszor tusakodtunk az Űr előtt is, könyörögvén hozzá, múljék el a pohár tőlünk, hadd lehessünk úgy keresztyének, ahogy keresztyén közösségeinkben száz testvérünk közül kilencvenkilenc megszokta, csinálja és másoktól is megköveteli. Mindezideia úgy jártunk ezzel a kérésünkkel, mint Pál annakidején, mikor szabadulni szeretett volna a testébe adatott tövistől. Marad minden a régiben, a szo- ükásos biztatás mellett: elég neked az én kegyelmem. A helyzet változatlan, kedélyállapotomban azonban némi enyhülés állott be egy idő óta. mégpedig ép pen egy csendes napunk óta, ami kor is, magam sem emlékszem mat rá pontosan, hányadjára, ismételten eredménytelenül kértem az Urat, hadd lehessek a jövőben egy kicsivel kevésbbé extravagáns. Történt pedig ez a csodálatos enyhülés egészen váratlanul, egészen hirtelen úgy, hogy megvilágosodott számomra valami, amit addig nem láttam tisztán és annak következtében érzem könnyebben, megvigasztaltab- ban magam valamicskét. Észrevettem egyetmást embertársaim magatartásában, amely nem mindig egyforma, de mindig aszerint változik, ahogy egy másik ember, mégpedig kivétel nélkül minden egyes esetben keresztyén ember szól hozzájuk. Ha például az a bizonyos keresztyén ember azt mondja nékik, hogy mindnyájan gyarlók és bűnösök vagyunk, akkor az én megfigyelés alá vett embertestvéreim mindig viharosan helyeselni szoktak. Tovább helyeselünk, ha a beszélő részletekbe megy is. Hogy bűneink száma légió, közösségi életünk megfertőzött, valóságos Sodorna és Gomora terül el körülöttünk-mel- lettünk, úgy hogy attól kell félnünk, egyszer mégis csak végveszedelmet zúdít ránk a nagytűrhe- tő Isten. Bizony-bizony, sóhajtják beleegyezőleg és bólogatunk hozzá buzgósággal. Folytatódik a bólogatás a szóvivő mondanivalóinak későbbi során is, mikor az következik, hogy meg kell térnünk, ez nem mehet tovább, amit eddig valódi életünknek tartottunk, neveztünk és éltünk. Bűnbánatot kell tartanunk, kérnünk kell Krisztust, hogy mosson drága szent vérével tiszta fehérré bennünket, szennyes és féké- lyes gyarló bűnösöket. Ez is igaz, ez is így van. És kiül az orcákra a boldog várakozás, az újjászületés valósággá válásának igaz reménysége. Mitévő lehetne az ember mindezek hallatára is? Bólogat hozzá, hiszen mióta az eszét tudja, hasonló alkalmakkor mindenki ugyanezt mondta neki ugyanígy. Így tanulta az iskolában. így hallotta a konfirmációs előkészítőn, így prédikálták ismételten vasár- és ünnepnapokon a templomban a katétráról, így rebegte el nemrég egy felejthetetlen konferencián éppen a mellette ülő, félig sírással küzdve s íny mondta múlt bibliaórán, szakasztott így, talán meges- hetik egyenesen ö maga is. Hát mitévő is lehetne ilyenténképpen: bólint egyet, nagy meggyőződéssel■ Idáig rendben is van a dolog. Púp, kántoi*„ katona... és egyéb foglalkozású keresztyén testvéreim, mind bólogatni szoktak ilyenkor, magam sem vagyok kivétel az általános érvényű szabály alól, tanító-ember létemre bólogatok én is a többi esetlegesen éppen jelenlévő tanító-emberekkel. Példának említett felebarátom is bólogat. Olyanok vagyunk, akár csak az ismeretes porcellán-figura, a kínai mandarin, akinek u hamutartó szélén meg szokták billenteni a fejét, miközben hozzápöccentik az égő szivart, vagy cigarettát, hogy a hamut leverjék a segítségével és a kínai mandarin erre megbillenti a fejét csendesen és helyesel, helyesel, míg a fizika törvényei megállást nem parancsolnak neki. Egyszer azonban megáll a mandarin feje és — csodálatosképpen — megáll az én példának okáért felhozott embertestvérem buzgón bólogató feje is. Sok-sok buzgón bólogató fejjel egyetemben s azokkal egyidejűleg, mintegy ugyanazon törvénynek engedelmeskedve áll meg. Kivételt nem tűrő nagy egyértelműséggel mindig ugyanazon egy esetben szokott megállni. Kivétel nélkül mindig ugyanakkor, valahányszor a szóvivő hangot vált és az általánosságokból, az elméleti síkból, a megszokott fordulatok közül egyszerre csak 'magát a valóságot kezdi vitatni. Nehogy azt tessenek ám hinni, hogy az a valóság, ha ilyeneket mondunk: neked is, barátom, a magad mindennapi életét kell másképpen élned, mint idáig élted. Nem, az ilyen gyakorlati fordulatok ellen már megkapták Fejbólintó Bálint uraimék régesrégen a védőoltást. Immunisak immár teljestökéletesen. Említettem az imént, hogy tani- tó-ember vagyok. Valamikor huszonöt-huszonhat esztendővel nemrég Budapestre helyezett gimnáziumi tanár voltam. Mindenféle kenferenciai előadást, vagy egyéb evangelizáló beszédet kibírtam, helyesnek, jónak találtam és megbólogattam. De roppant dühbegurultam egyszer, mikor valaki azt találta felhányt or gatni fülehallatára, hogy a tanároknak máskép kellene az iskolában forgolódniok megtérésük után, mint megtérésük előtt forgolódtak. Méghozzá nem is azt mondta az illető, hogy alapjában véve máskép kellene, mert azt még csak kibírtam volna, hanem egész praktikusan fogalmazta meg a mondanivalóját, amitől aztán a szó teljes értelmében megvadultam. Olyanokat mondott, hogy ha egyszer ,ikeresztyénné lettem, szemétnek kell ítélnem minden világi tudományt, tehát a szaktudományomat is. Abba kell hagynom a nevelési törekvéseim eddigi módját, mert hiszen Isten adja a növekedést. A tanítványaimat magamnál különbeknek kell esetleg tartanom, mindenesetre azonban magamat legfeljebb elsőnek az egyformák között. Az osztályomat, ahol osztályfőnök volnék, meg a többi osztályt is, ahol csak tanítok, gyülekezeteimnek kell tekintenem, satöbbi, satöbbi... Ez már több volt a soknál. Gorombán a padra ütöttem és kemény szavakkal utasítottam visz- sza a dolgoknak ezt a szerintem akkor illetéktelen és helytelen megfogalmazását. Igen ám, mert ez már nem elmélet volt, hanem maga a valóságos akkori életem. Rögtön abbahagytam a helyeslést, mihelyt arra került volna a sor, hogy ténylegesen változzon meg körülöttem-mellettem is, bennem is minden, ami eddigi életem tartalmát és formáit jelentette. Mióta ez a régi jelenet a feledés mélységeiből felmerült és megképzett előttem, ismétlem, némi eny- hületet érzek. Tudom már. miért olyan visszatetsző sokaknak, amiket írok, mondok, mutatok és élek. Miért olyan »e világ szerint való«. Mert nem elmélet, hanem valóság. Nem ideális, hanem húsból, vérből, csontból, velőből való. Nem szó, hanem kézzelfogható és megtapasztalható jelenség vagy cselekedet. Az ember bólogat, bólogat: írja alá a szellemi váltókat. És dühbegurul, mikor megóvatolják• És tehetetlen mérgében — ez is olyan természetes, olyan emberi — huncu- tozza a bemutatót. Tudom én, változatlanül, vallom is keservesen, milyen gyarló és meddő sokszor a bizonyságtételem. Olyankor azonban sohasem szomorú vagyok, ellenkezőleg, mindig édes örömet érzek azért. hogy méltóztatott az én Krisztusomnak eszközül felhasználni esendő és gyarló voltomat, még pedig hatékonyan — valahányszor Fejbólintó Bálinték dühbegurulnak. Karácsony Sándor Nyílt levél A Bethlen Gábor Szövetség Elnökségéhez Mélyen tisztelt Elnökség! Folyó hó 25-én vettük kézhez az Országos Bethlen Gábor Szövetség levélpapirosán levelező és annak] központi irodájában székelő rendezőségnek, amely kifejezetten is a Szövetség »megbízására« hivatko-1 zik, azt a levelét, amelyben fölkér: vállaljuk el a legközelebb megtartandó LXXIV. »Protestáns Bál« védnöki tisztét. Erre egyszerű levélben is megírhattuk volna válaszunkat, hogy a Protestáns Bálokat sohasem^ tartottuk olyan ügynek, amelyet jó lelkiismerettel bármilyen módon »védeni« tudnánk, a mai nyomorúságos és válságos nemzeti helyzetben meg éppen súlyos hibának tartjuk, ha bárki is úgy képviseli a közvé-1 lemény előtt a magyar protestantizmust, mint táncvigalom-rendező szellemi és társadalmi tényezőt. Hogy válaszunkat a nyilvánosság előtt adjuk meg, arra az kényszerít, hogy már a felkérésem kézhezvétele előtt egy nappal meghozta a posta címünkre a — háborúelőtti mértékkel mérve is — előkelő fényűzéssel kiállított báli meghívót, amelyen a védnökök névsorában már kinyomtatva ott találtuk neJ vünket. Ez még mindig csak személyes sérelem lehetne, amely nem kívánkozik a nyilvánosság elé. Azonban a védnökök névjegyzékében több olyan ismerős szerepel, akiken ugyanaz a sérelem esett,_ legföljebb annyiban voltak szerencsésebbek nálunk, hogy a fölkérő levelet nem a meghívó után egy nappal, hanem azzal egyidejűleg kapták meg. (Tudunk olyan esetet is,_ hogy tavalyelőtt szeretteink köréből elhurcolt egyén az illető, aki felől családja ag* gódó reménykedéssel várja a hónapról hónapra késő életjelt. Nem hinném, hogy a báli védnökök közt való fölbukkanása nagy örömet szerezhetett nekik!) Minden jel arra mutat tehát, hogy az egész védnöki listát a benne szereplők előzetes hozzájárulása nélkül állította össze és hozta nyilvánosságra a rendezőség. Amikor ezt a visszaélést a nyilvánosság előtt tesszük szóvá, hadd adjunk kifejezést — bizonyára sokak nevében — a feletti fájdalmunknak, hogy a »jótékony cél« címén rendezett táncvigalmak hazug konvencióját, amely jól beleülhetett elmúlt idők sok egyéb hazugságaitól is megrontott társadalmi életben, a siralmas romhalmazon újjáépülni akaró életbe is áthozzák olyanok, akik ezzel is éppen a protestantizmust akarják képviselni. Nem lett volna jobb már azokat a számos millió- pengőket. is, amelyek a báli nyomtatványok finom kiállítása és postázása került, — nem szólva arról a költekezésről, amelybe a bálon való részvétel viszi bele a megjólenendő- ket, — egyszerűen odaadni a meghívón jelzett célokra, ha csakugyan azoknak a támogatását viseli szívén a rendezőség? Amilyen nagy örömmel töltött el a múlt évben látnunk az Országos Bethlen Gábor Szövetségnek a reánk zudult csapások után hamar bekövetkezett felocsudását és azt a jó szolgálatot, amelyet a Protestáns Napoknak a legelső adódó alkalommal és a lehetőség keretei között komoly igyekezettel való megrendezésével tett a magyar protestantizmus és általa a magyar élet talpraállítása -érdekében, ugyanolyan fájdalommal kell szembehelyezkednünk a Szövetség munkájában most megnyilvánuló irányzattal, amely szerint hónapokon át tartó tétlenség után (legalább szerény tudomásom szerint ezt kell mondanom) most lén a nyilvánosság elé Ezért kérjük, szíveskedjék tudomásul venni ^ a Szövetség választmányában bírt tagságunkról való lemondásunkat, amelyet ezennel tisztelettel bejelentünk. Egyébként készséggel állva a Szövetség rendelkezésére minden jó munkában, amelyben szüksége lebet szolgálatainkra, maradunk hittestvéri üdvözlettel és tisztelettel^ Budapest, 1946 január 28. Dr. Karácsony Sándor Dr. Victor János Vissza a bűnbánatba! Gyülekezetek és munkaközösségek körében egyre inkább elterjedt a vélemény: valami baj van. Mintha átok ülne ránk és minden szolgálatunkra. Megbeszéléseink tele vannak negatívumokkal, minden megmozdulásunk pedig merő egyhelyben topogás. Emberi természetünkhöz tartozik ilyenkor az átok okát külső dolgokban keresni. Ezért beszélünk csak arról, hogy az Isten haragszik ránk, vagy csctk arról, hogy szerencsétlenek vagyunk, holott azért vagyunk szerencsétlenek, mert Isten haragszik reánk. Tudnunk kellene, hogy Isten nem általában haragszik, mintha bizony • ez ^ lényegéhez tartoznék, hanem reánk haragszik. Ha pedig reánk haragszik, akkor haragjának az oka bennünk van. Nagyon megfogott újságunk egyik számában az a gondolat, hogy nincs velünk az Isten. Sokan forgathatták — bizonnyára haszonnal — szívükben ezt a gondolatot, sok lelket megtermékenyíthetett és megalázhatott. Hadid mondjam el a bennem megszületett gondolatsort és> következtetést. Világossá vált bennem, hogy bár Isten nincs Velünk, — hiszen nyögve hordjuk ennek ítéletes valóságát — nem hagyott azért magunkra. A mi külső emberünknek sokkal kényelmesebb lenne ugyanis, ha az Isten egyszerűen »csak« nem törődnék velünk. Az igazság keményebb! Isten nem vonult passzivitásba, nem tétlenül vonult félre, hanem na- gyonis közöttünk maradt. Mert az, hogy Isten nincsen velünk, a mi esetünkben annyit jelent, hogy közöttünk van, de nem áll a mi pártunkon. Vagyis tevékenyen ellenünk van. Nyomorúságunk és tehetetlenségünk oka tehát nem az, hogy nincs velünk az Isten — pedig ez már maga a halál — hanem az, hogy szándékosan elrontja minden tervünket és keresztülhúzza minden számításunkat. De kétségtelen az is, hogy Isten nem akar ellenünk lenni, mert az evangélium egészen másról tudósít. Isten szeretni akar és nem haragudni, bocsátani akar és nem büntetni. Ha az Isten ellenünk van, akkor ezt szeretete ellenére teszi és annak az oka, hogy ezt kénytelen tenni, a mi bűneinkben van. Hogy az Isten haragja ennyire nyilvánvaló, az a maga roppant terhe mellett tehát nagy vigasztalás is: Isten nem nyugodott bele abba, amibe mi már belenyugodtunk, tudniillik a bűtieinkbe. Haragszik, mert mást gondolt felőlünk, mint mi. Mi engedetlenül a halál útjára léptünk az elmúlt években éis azon járunk ma, ö pedig szembefordulva velünk, vissza akar kergetni. Ha életmentésről van szó, még mi, emberek sem válogatunk az eszközökben, hogyan válogatna az Isten? Körülvesz, szorongat, fenyeget, leteper, kétségbeejt, szinte mindent elővesz a kegyelem isteni kelléktárából, sőt a mi gonosz gondolatainkból, utálatos cselekedeteinkből is ostort fon és nemcsak úgy bánik velünk, ahogy megérdemeljük, (ahogy kell) hanem úgy, ahogy lehetMi következik ebből? Először is az, hogy Istennel való ügyünk változatlanul rendezetlen. Másodszor az, hogy Isten haragjának iránya van. Valahova kényszeríteni akar. Illenék tudnunk, hogy az ö Jézus Krisztusban adott kegyelméhez. De akkor miért nem jutunk Hozzá? Tudom, hogy a bocBánat nagyobb, mint a bűn, de azt is állítom, hogy csak akkora, amekkora a hűnbánat és csak olyan, amilyen a megtérés. Könyörögjünk Istenhez teljesebb bűnbánatért! Fekete Sándor Fejbólintás és dühbegurulás
