Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-12-28 / 26. szám
2 MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS amíg a folyamat annyira kiérik, hogy a tények dinamikája átlép, átlendül az illúziókon. Ez pedig nem szélit ini vonalon, hanem szervezeti vonalon érezteti majd a hatását, éppen azért, mert az elöregedésből származó érzéketlenség n»m a szellemi és lelki folyamatok' iránt fogékony, hanem csak ott, ahol megszokott vágányából kidobja egy történelmi fordulat, tehát ahol ,fiS zikai existeneiájában éri ütés. Eljön az idő, amikor a hitvalló formára kényszerülő egyházi élet nem vállalhatja a • népegyházi kereteket, formákat, eljárásokat, bürokráciát, terheket, szóval egy (meghaladott életforma örökségét. Az állam és az egyház viszonya 3. Tény az is, hogy az állam tette meg a lépéseket az egyház és állam viszonyának felülvizsgálására. A most folyó »terepszemle«, erőviszonyok puhatolása nem- más, mint a quomodo felvetési kérdése. Rendkívül tévednek azok, akik úgy beszélnek az egyház és állam kérdéséről, mintha ez egyesek részéről nem volna más, mint »felhivás a koringőre«, tehát óhajtó mód, esetleg az állam megelőzése. Hogy melyik mond búcsút a másiknak ez esztétikai kérdés csupán, tegyük hozzá, nem is egyik vagy I másik fél magánügye, hanem közös ügy. Gondolok a felekezeti iskolák kérdésessé tételére. Az állam tisztában van azzal, hogy a békében dolgozó egyház munkatársa, az üldözött egyház azonban halálos ellenfele. Nem úgy halálos, hogy az. egyház kultúrharcot idéz fel, hanem úgy, hogy a tömegek kulturáltságának fokához igazodó lelkiismeret nem vállalja az egyházüldözés semmiféle formáját. Minél erősebb, vagy erőszakosabb valamely államhatalom fellépése, annál gyorsabb és erősebb a tömegek visszahatása. Semmi sem bizonyosabb, mint azoknak a kísérleteknek a kudarca, amelyek erőszakkal törnek be az emberek lelki világába. Itt a diktatúrák Achilles-sarka és itt a demokráciák bölcsessége. Okos államvezetés ilyen erőszakra nem vállalkozik. Am az egyháznak is tisztában kell lenni azzal, hogy együttélni olyan házastárssal, aki már líém hitves, aki nem meggyőződésből > iscli gondját, hanem kényszerből fizet 1 rtásdfjat, meggondolandó' dolog. Tehát herendezkedni tartósan ebben a formában, anélkül, hogy következtetéseket vonna le a tényekből, saját küldetése ellen való vétek. Lehet, hogy a féi'j még sokáig nem mond búcsút, de az valószínű, hogy egyre különlegesebb lesz a hitves helyzete. Nyilvánvaló, hogy ebből a harmadik tényből, amely nem sajátosan hazai termék, hanem egy yilágfolyamat része, nem az a kivezétő út, hogy a megdermedt formáihoz ragaszkodom, hanem az, hogy az együttélés legtisztább formáit megkeresem és legemberibb útjait járni kezdem, még akkor is, ha ez az út eleinte szokatlanul idegen lesz és rögös. Mert más az, ' ha szabadon járom a nyitott utat, mint a dolgok külső kényszere alatt. Tantisztulás 4. Végül tény az is, hogy a magyar református egyháznak legnagyobb nyomorúsága: a tan és élet között való, ma már zavarokat előidéző ellentmondás. A reformáció örököse, aki az örökhagyó végrendelete ellen döntött. Élő cáfolatává vált annak,' amit hirdetett. De ez nemcsak az ő baja, hanem az egész ke- resztyénségé is. Ezért jutottunk el a válaszúiig. A reformáció figyelmeztette a keresztyén világot arra: ki a pásztor és kik a juhok, a következő évszázadok ebből a nagy figyelmeztetésből karámkérdést csináltak. A szakadékba hullott juhokórt elfelejtettünk lehajolni és azok elindultak maguk. Merre? Tudjuk. Lesz-e visszafordulás? Már van is: a bálványokból kiábrándult lelkek otthont keresnek. Most dől el a kérdés, mi fon tosabb: a karám formája-e, vagy az, hogy nyitva legyen az ajtó és kívánatos a hazatérés? Már most az a kérdés, hogy ez a szellem és az a forma amely mellett elidegenedtek milliók és milliók, alkalmas lehet-e arra, hogy visszahívjon, hazaédesgessen? Mi a reformáció? A lehető legteljesebb visszatérés minden viszonylatban a Jézus Krisztus evangéliumához, tehát hitvallásban, egyházi formában, szervezetben, iskolában, életformában egyaránt. Mi a reformáció? A Szentlélek győzelme az egyház népe fölött. Egy darab Hogy a mögöttünk lévő korszak milyen messze eltávolodott Jézus tanításától,- az talán egyetlen más ponton sem tűnik ki szembeszÖköbben, mint az ember bűnösségének és a bünbocsá- nat szükségességének kérdésénél. Voltak akkor is, hiszen mindig voltak olyan emberek, mint a Jézus korabeli »bűnösök«.. És voltak olyanok is, akik — bár az emberek előtti becsületükön nem esett folt — mégis óvakodtak a Jézus által kipellengérezett »igazak« módjára Isten elé is önelégülten és öntelten oda állani. De ezek az utóbbiak csak ritka kivételek voltak. A »tisztességes« emberek körében uralkodó közszellem távol állott attól, hogy Isten előtt a »vámszedönek« ebbe a töredelmes imádságába öntse a szive vallomását: »Isten, légy irgalmas nékeni, bűnösnek!« Sokan elmondták ugyan és gyakorta ismételgették is a bünbocsánatért való könyörgést úgy, ahogy azt a Miatyánk adja a szánkba, de a legtöbben annyira nem vették ezt komolyan, hogy sértésnek tekintették volna, ha valaki a szavukon fogja őket. <V nyárspolgári átlag-erkölcsnek az az önelégültsége, hogy a bünbocsánatra való rászorultság érzését nem is ismerhette, egyre szélesebb körökben helyet adott ugyan egy másfajta gondolkozásmódnak. Képmutatásának a köntöse egyre áttetszöbbé foszladozott és kiközösítő ítélkezése, amellyel a »bűnösöket«. sújtotta, egyre nevetségesebbe vált. Ezért kezdett labrakapni a »büdösökkel« szemben egy olyan megértő magatartás, amely már nem bélyegezte meg őket, sőt az érdekes kü’öniegesség- nek kijáró kitüntető figyelemmel fort dúlt feléjük. De ez nem a Jézus tani. tásánalt az útmutatása mellett tett lépés volt. A »bűnösöknek« ezek az újabbkori »barátai« nem kívántak azoktól »megtérést« és nem tekintették őket olyan »elveszett« embereknek, akiket Istennek kell újra »megtalálnia«. A megváltozott magatartás csak azt jelentette, 'hogy az emberek a bűnt sem magukban, sem másokban nem tekintik már bűnnek, hanem egyszerűen tudomásul veszik azt, mint az életnek egyik adottságát. ' Ez természetes isl^hiszenw~kiveszotV az emberek nagy többségéből az a tudat, hogy az életünk 'alája van vetvö egy rajta túleső valóságrak, azy Isten uralmi igényeinek s ezeknek az igényeknek a mértéké alól senki , nem vonhatja ki magát. Istennek és' az ö ne- künkszegezödö »törvényének« az ismerete nélkül nem is lehet az embernek olyan bűntudata, amelynek a terhe alól a bünbocsánatban keresne föloldo- zást. A maga világába bezártan élő ember csak maga által fölállított mértékeket ismer és ezeket szükség szerint maga szállíthatja le olyan alacsonyra, hogy e velük megmért élet közmegelégedésre meg is felelhessen nekik. Ha pedig még ezeknek a mértékeknek a szempontjából nézve is mutatkoznak rendellenességek egyes emberek életében, akkor az egyszerűen olyan tény, amelynek meg kell keresni a magyarázatát az illetők átöröklött testi-lelki terheltségében, vagy fejlődési zavaraiban, vagy környezetük káros hatásaiban, és annak megfelelően kell gondoskodni a bajok orvosfolyamat az Isten országa realizálódásából. Az ébredés pedig nem valami különös aktus ebben a folyamatban, hanem Jézus Krisztus belépése életünk minden viszonylatába, tehát még az egyházszervezeti kérdésekbe is. Hogy hova, mikor, hol, miként lép he, ez az Ö helügye, lehet, hogy Zakeusnál a zseb körül talál reformálni valót, Simon fa- riezus házánál esetleg a vendégfogadás formájában. Nem gondolom, hogy Ő a mi vitánkhoz szabná a Lélek ki áradását. Felesleges vitáznunk azon, hogy zsinat, konvent, vagy másféle csinálhat-e reformációt akár szervei, akár szervezetei által. A tömlő nem csinál bori, meg a bor sem csinál tömlőt, de Isten csinálhatja mind a kettőt, s e tekintetben nem befolyásolhatja magát semmi féle egyházi fórum határozatától, még akkor sem, ha az történetesen arra vonatkozik, hogy az eddigieknél több konferenciát kell tartani a papoknak, mint a legerősebb »szigetelő femeknek«, sőt még akkor sem, ha több evangélizációt fogunk tartani a gyülekezetekben. Mert nem itt a haj! Ott a baj. hogy igen jól Iájuk, amit tennünk kellene, de nem merünk, vagy nem akarunk lásáról, vagy amennyiben az ilyen rendellenességekben a társadalom életét fenyegető veszedelem rejlik, az ellene való védekezésről. De »adósnak« nem érezheti magát senki, sem »adóssága elengedésének« nincs 'semmi értelme, ha nem keli magát szemben éreznie Valakivel, akinek — tartozó kötelességgel — alája van vetve az emberi élet. Ma azonban más a helyzet. Oda ugyan még nem jutottunk el, — általánosságban szólva, •— hogy Isten elé borulva azt valljuk: »Vétkeztünk ellened!« Istennek mindenek fölött álló valósága még nem törte át eléggé annak a zárt világnak a falait, amelybe magunkat beleéltük. Csak annyit vallhatunk meg őszinteséggel, hogy ebben az épületben már nem érezzük magunkát olyan nagy biztonságban, mint annakelőtte.. Borzasztó megrázkódtató sok érték és fenyegető rések és gyászos romlások támadtak rajta. Alapos újraépítésnek a szükségét érezzük- és annyit mindenesetre tudunk, hogy az építkezésbe súlyos hibák csúsztak bele, amelyeknek az ismétlődésétől óvakodnunk kell. Sejtjük, hogy az emberi együttélés során sajátmagunk által fölállított szabályokon túl is vannak Boldogulásunknak olyan törvényei, amelyek büntetlenül nem sérthető!« meg s amikor ezekkel mit sem törődtünk, sajátságunk ellen követtünk el súlyos hibát. Azért annyit őszinte szégyenkezéssel elmondhatunk, hogy, ha nem is Isten ellen, de sajátmagunk ellen, bizony »vétkeztünk.« D& ezzel máris hasonlókká lettünk valamennyire a »tékozló fiúhoz«. Nyomorúságának a fenekén magára eszmélve először ő is csak arra gondolt; »Az én atyámnak mily sok bérese bővelkedik, én pedig éhen halok meg.« Még nem az édesatyja ellen elkövetett vétkét siratta ezzel, hanem egyelőre csak a saját szempontjából elítélendő, rövidlátó, rossz gazdálkodásáért vádolta önmagát. Hogy az ilyenfajta, a mi lelkünket is égető önvádból lesz-e bennünk olyan bünbánat, amilyenről Jézus tanítása szói, az más kérdés. Meg sokunk lelkében sok tusakodásnak kell lezajlania ahhoz, hogy általánossá legyen a fölismerés: alapjában véve isten ellen követtük el a bűnt, amelyért utóiért a bünhödés; az ö uralma alól vontuk ki magunkat és ez bosz- szulta meg magát rajtunk rettenetes következményeiben. Az azonban bizonyos, hogy ha korunk lelke megtalálja az utat ehhez a bünbánathoz, abban nagy szerepe lesz annak, amit Jézus Istennek bűnbocsátó irgalmasságáról tanított. Mert bünbánattal bocsánatot kérni még emberektől is rettentően nehéz dolog mindaddig, amíg nem tudjuk: vájjon számítthatunk-e arra, hogy azt megadják nekünk. Az olyan Isten is, aki csupán igazságosságának köve. yetelményeit szegezné nekünk, csak megnehezítené számunkra az előtte való töredelmes megalázkodást. Mindenféle mentség és magyarázkodás mögött keresnénk a kibúvót, csak ne kelljen elismernünk, hogy »vétkeztünk öellene«. De azonnal megolvadhat ez . a dacos magunk igazolása, mihelyt megértjük azt, amit Jézus, a »bűnösök barátja« hirdetett nekünk Istenről: hogy amilyen engedelmeskedni az egyház Urának. Éppen nem volt véletlen, hogy a reformátorok az egész keresztyén élet legdöntőbb pontját, leglényegesebb sarkát: az engedelmességben találták meg. És éppen az volt a reformáció lényege, hogy tudtak, mertek engedelmeskedni az Isten kijelentett akaratának.. Engedelmességüket pedig tanban, szervezetben, életben egyaránt megmutatták, megváltották a nékik kijelentett Lélek mértéke szerint. Engedetlenségünk főokát- abban látom, hogy Isten kijelentett »számtanát« nem vállaljuk, Sem abban, ami ránk vonatkozik, sem abban, ami egyházunk népére vonatkozik. Isten ügyét féltjük látszólag, pedig az csak ürügy. Attól félünk, hogy a reformációt elfogadó egyház lemarad valami ismeretlen versenyben és főleg attól, hogy személy- szerint is a rövidebbet húzzuk. Pedig' az igazság az, hogy a tehertételektől megszabadult egyház élő ereje centripetális erővel huzza vissza azokat, akiket az elvilágiasult korszellem centrifugális ereje elsodort, mert elsodorhatott. Az átmeneti számbeli veszteség hatalmasan kiegyenlítődik erőben és példában. komolyan fönntartja velünk szemben az ö alkúvást nem ismerő igényeit, ugyanolyan készséges a »megtéröknek« megbocsátani mindazt, amit öellene vétettek. A lelke mélyén semmire'sem vágyakozik jobban'ez a hú nagyot zuhant és összetört életű nemzedékünk, mint arra a biztos tudatra, hogy mindent el lehet kezdeni újra; hogy ami átok ránehezedett a tegnapra, azt nem kell továbbhurcolnia a holnap felé; hogy szégyenkezve lehorgasztott fejét megint fölemelve úgy vághat neki jövendőjének, mintha nem is volna ott a háta mögött a vádoló múlt. Ezt az ajándékot kínálja Jézus, amikor Isten megbocsátó irgalmasságáról tanít. Ha van nemzedék, amely még előtte járt, másoknál is halasabban fogadhatja ezt a bíztatást, akkor a mienk az. A mögöttünk lévő események legemésztöbb emlékei nem arról szólanak: mit kellett magunknak is elszenvednünk másoktól, hanem arról: mi magunk is milyen nagy mértékben kivettük a felelős részünket abból, hogy a szenvedés úgy eláradt a világon. De csak töredelmesen át kell ereznünk ezt az Isten előtt fnagunkra gyűjtött nagy adósságunkat és akkor biztosak lehetünk: ö mindenestől eltörli azt és fölment a terhe alól! * (Mutatvány Dr. Victor János »Jézus tanítása« című megjelenendő könyvéből, amelyre vonatkozólag lásd a jelen számunkban közzétett megrendelési fölhívást.) Rendkívüli közgyűlés. A R. Gy. E. B. T. december 15-én Nyíregyházán rendkívüli közgyűlést tartott, melynek keretén belül történt Molnár Bálint lelkész beiktatása. A közgyűlés kinevezte Fekete Sándort a . Társaság lelkészévé, elfogadta a Diakonissza Testvérház igazgatói jelentését, valamint az 1947. évi költségvetést 228.500 forintnyi keretben. Részleges tisztújitás kapcsán ügyvezetővé dr. Pinta István lelkészt, föpénztárossá dr. Bartók Jenő ny. lelki- pásztort. választmányi taggá Nagy Gyula lelkészt választotta meg. Felhatalmazást adott az elnöki tanácsnak a Megbékélés Háza evangélizációsrtelep kérdésének bérlet vagy vásárlás útján való megoldására. ' ~~ Dr. Karácsony Sándor Nyíregyházán. A R. Gy. E. B. T. nyíregyházi rendkívüli közgyűlésével kapcsolatosan tartott csendesnapokon két napon Karácsony Sándor Nyíregyházán tartózkodott. Előadást tartott a gyülekezetnek, a pedagógusoknak, a református ifjúságnak és. kétszer órát tartott a Pedagógiai Szemináriumban. . * A kecskeméti református népfőiskola jövőévi népfőiskolái tanfolyamát. 1947 január 4-től március 15-ig tartja. Jelentkezni' lehet 1946 december 23-ig, Re íormáius Lelkészi Hivatal, Kecskemét címén. Résztvehet rajta minden 17—24 éves református fiatalember. A felvételt sajátkezüleg írt levélben az alábbi adatok közlésével lehet kérni: név. lakcím, születési hely, idő, vallás, iskolai végzettség. KIÉ tag-e, apja neve, foglalkozása, anyja neve. Mellékelendő lelkészi ajánlólevél és orvosi bizonyítvány arról, hogy az illető nem fertőző beteg. Részletes tudnivalókat a rendezőség küld. Mit csináljon hát a zsinat, konvent, megye, kerület? Semmiesetre sem azt,, amit eddig: ne. csináljon missziót. Síért ez nem az ő dolguk, ez a gyülekezetek Istentől vett megbízatása a református hitvallások tanítása szerint. Ük csak kodifikálhatják a gyülekezetekben munkálkodó Szentlélek munka jának gyümölcseit, ezt is csak akkor te hetik, ha valóban a gyülekezetek kiküldöttei ülnek össze tanácskozásaikon, nem pedig egy irányított önkiegészítés sei kinevezett hivatalos csoport. Csinálhatják a reformokat, mert a reform nem más, mint a reformáció gyümölcse: a Szentírásra visszatérő Egyház életére vonatkozó szervezeti, vagy szerkezeti forma: tömlő! És mit csináljanak a gyülekezetek? Engedelmeskedjenek a Szentléleknek, még akkor is, ha ez pillanatnyilag rá juk gézve kedvezőtlen helyzetet teremt. És mit csináljanak a lelkipásztorok? Ne vitázzanak reformációról és ébredés.- ről, hanem a nékik adott karizmák szerint szolgáljanak, nem keresvén emberek tetszését, hanem egyedül az Istennek való engedelmességet. Dr. Fónyad Dezső. „Bocsásd meg a mi vétkeinket!"
