Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-12-14 / 25. szám
IV. évfolyam, 25. szám A fia: 60 füles s* 1946 december 14 Észrevettük, Bereczky Albert: Az igénytelen advent Általában elég- igényesek vagyunk. Vágyaink és panaszaink mutatják. Igényesek vagyunk egymással szemben: olyasmiket igénylünk a másik embertől, amivel inkább mi tartozunk neki. Igényeljük, hogy szeressen, segítsen, pedig hát nem úgy olvassuk a Könyvből es nem úgy tanultuk Mesterünkül, hogy ezeket kapni kelt, hanem úgy, hogy ezeket adni kell. Azután igényesek vagyunk saját sorsunkkal szemben is. Szeretnénk, ha máskép alakult volna életünk és úgy gondoljuk, hogy sok igazságtalanság történt velünk már gyermekkorunktól kezdve. Milyen más emberek lennénk, ha más körülmények között élhettünk volna. Úgy gondoljuk, hogy életünk elmúlt idejében is akadályozó körülmények gátoltá" igazi értékeink kifejlődését, de a y lCV 't/P k matlanok és megpanaszolni valók. Van aztán még egy harmadik fajta igényesség is. Keresztyének szoktak néha igényesek lenni önmagukkal szemben. Becsületes bűnbána't és ebből következő másképcsinálás helyett érzékenyen siratgatják magukat és nincsenek magukkal megelégedve. Félre ne értse senki, nem azt kívánom, hogy megelégedettek legyenek önmagukkal, de azt a meddő önboncolgatást próbálom magamban is, társaimban is megítélni, amelyikből nem születik semmi jóVan igény, vágy és kívánság sok, csak ott vagyunk igénytelenek, ahol nyugodtan lehetne és kellene igényesnek le’nnünk. Istennel szemben igénytelenek vagyunk. Vele szemben a várakozásunk messze alatta marad annak, amire Ö maga feljogosít és állandóan biztat. Nem hisszük el Istennek, hogy Q. valóban mindent nekünk ajándékozott Jézusban. Nem igényeljük Tőle azt a teljes bocsánatot, mely feloldaná szívünket és megszabadítaná életünket az önmarcangolás meddő szenvedéseitől. Elolvastuk sokszor, tudjuk könyv nélkül, hogy Ö azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Mégis úgy panaszkodunk, mintha ez nem lenne igaz. Tudjuk, százszor hallottuk, hogy Ö a bűnösök Megváltója, aki nem az egészségesekhez jött, hanem a betegekhez, nem az igazakat, hanem a bűnösöket hívja megtérésre. Mégis senyvedőnk abban a boldogtalan és békételen felemás állapotban, mint akiknek van is Megváltójuk, meg nincs is. Mikor hisszük már el igazán és fogadjuk el végkép, a teljes megoldást, amit Isten már megadott az első ádventben. Nem hisszük el Istennek, hogy Ö az egész világot és Benne a mi egész életünket végső győzelemre és tökéletes megoldásra fogja vezetni »ama napon«. Nem élünk benne a második ádvent varasában. Pedig megbocsátott, me'gbékélt életünkben béketüréssel várhatnánk ama boldog reménységet, és a mi. megtartó Urunknak, a Jézus Krisztusnak a megjelenését. A hitünkből hiányzik a reménység. Az a reménység, amely nem bizonytalanra fut, hanem biztosán tudja a jövendőt. Bennünk van a világ fertőzött gondolkodása. »Reményiem«, ez azt jelenti a világ szóhasználatában, hogy nem biztos, de talán. Reménység a hivő ember számára azt jelenti, hogy bizonyos, csak még a jövendő dolga. A mi jövendőnk bizonyos, mert a mi életünk el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben és amikor Ö megjelenik, mi is megjelenünk Ö vele együtt dicsőségben. Mind a két ád ven tünk igénytelen Nem igényeljük, hogy Jézusban már most a miénk legyen a békesség, a bizonyosság és az öröm. Pedig Őbenne ezt megkapjuk. És nem várjuk az Ö második eljövetelét úgy, ahogy hitvallásunkban eleink mondották: »mindennemű háborúság és üldöztetés közepette felemelt fővel várom az égből azt az ítélő Bírót...« Csak ne Úgy gondolom, hogy az ádvent, mint minden különlegesen kihangsúlyozott idő, a vizsgálódás, készülődés alkalma. Az ádventnél ez különösképen így van, hiszen egyik legtöbbet emlegetett alap. igéje: »Készítsétek az Urnák útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit.« Az útkészítés igen lényeges része az akadályok elhárítása. Az Ur érkezése elé meredő egyik ilyen akadály elhárí. tására szeretném most ádventi készülődésünk figyelmét felhívni. Sokan várják az Urat. Van ebben a várakozásban sok romantika, átvett gesztus, nem őszinte magatartás. Van azonban benne még ezéknél veszedelmesebb tévedés is. Előadást hallgatok. Szép. Megindító. Igaz, biblikus is. Tudom, hogy jóné. hány lelket megindított. Akkor, mikor hallottam magam is egészen hatása alatt voltam. Hazafelé menet kezdtem el gondolkozni azon, hogy tulajdonképen mi is hiányzott, miért maradt bennem valami éhség e jóltartás után. Rólam volt szó, hozzám szólt minden, ítéletesen, kegyelmet ígérőén, megindí. tóan. De »csak« rólam. »Csak« nekem, a hivőnek mondott, ígért valamit, szépet, csodálatosat, kívánatosat... De hát csak én vagyok a világon ? ... Imaórán vagyok. Sokan imádkoznak. Meglep, hogy tiszták az imádságok, minden kegyes cafrangtól mentesek, rövidek, hangosak. Nem siránkozás, hanem hit, bizalom, bocsánatkérés és hálaadás csendül ki belőlük. Egészen fel- üdülök ... Valami, valami mégis megijeszt, mert szinte egészen hiányzik a felelősség, a másokért való felelősség. Megint »csak nekem«, »csak« velem, »csak« hozzám, »csak« számomra. Jól van ez így?... Nincs itt valr.mi egészen mélyreható hiba, tévedés? Az ádventi próféciákra gondolok. Kiknek szól? Bennük kiknek tesz ígéretet Isten? Izrael házáról, Júdáról, népről, pogányokról, az egész földről van bennük szó. Isten semmiesetre sem szűkmarkú, ő gazdag és gazdagító Isten. Lehetetlenség az Istent kisajátí. tani, csak magamnak lefoglalni, csak nekem fenntartani. Pedig ez történik a mai kegyességben. Pedig ezt csinálják , még a legjobb indulatú és elevenebb közösségeink is. Úgy tapasztalom, hogy a leghasznosabb adventi tevékenység a próféciák, a messiási jövendölések átolvasása és átgondolása. Ezek alapján jöttem rá az »önző«, a »csak nekem« ádvent csúfos, hazug, Isten ígéretével ellenkező és éppen ezért bűnös voltára. Vájjon közösségi kérdéseink, egyházi feladataink és nemzetünk sorsa, sőt az egész világ jövendője megoldása jöhet-e, történhetik-e másképen, mint. hogy az Ur eljő nem hozzám csupán, hanem hozzánk, sőt hozzájuk is? Az igazi nagy megoldást az hozza meg az egész világnak, hogy megjelenik az Ur nemcsak nekem, hanem nekünk, sőt nekik is. Az önző, csak nekem ádvent tévely. gése is a nagy alaphibából származik. Nem Isten országát keressük, nem abban élünk, gondolkodunk és mozgunk. Pedig Jézusban az Isten országa, ural- kodása közelített el, pedig ö az Isten országa evangéliumát tanította, hir. dette és azt hagyta reánk is. Vegyük már egyszer tudomásul, hogy Isten nemcsak nekem Istenem, Uram, Megváltóm, Szabadítom, Messiást se csak nekem, hozzám küld. A Biblia, a Jézus Krisztus Istene Ura mindenkinek, a világegyetemnek, a népeknek, a történelemnek, sőt még az ördögöknek és a pokolnak is! Ehhez az Istenhez szabjuk ádventi váradalmainkat és engedelmességünket is. Faluvégi Dániel hogy nyelv és írás tekintetében bizony gyengécskén állunk. Kétségtelen dolog (ezt még ellenfeleink is elismerik), elég sok mondanivalót és siratódalt bízott ránk az Űr. De (ezt még barátaink is látják és mi magunk is megváltjuk) nem tudjuk kifejezni. Az Úr Isten a magyar nyelvben csudálatos hangszert adott. Mi pedig szé- gyelnivalóan ügyetlenkedünk vele. Egyszer ok nélkül megbőgetjük, máskor meg túl sápadtan nyivíttatjuk. Változataink szegényesek, akkordjaink hamisak. Felséges dallamú kóla van előttünk és mi fogcsikorgatva erőlködünk. Hiába minden: tétován vacognak uj- jaink az ismeretlen billentyűkön. Pedig a magyar nyelv páratlan zeneszerszám. Nincs olyan pillanatnyi meg- rezdülése a láthafatlannak, amit ne lehetne vele könnyedén, közérthető, látható képpé dobni. Ki minek mestere, annak az huncutja — mondja a közmondás. Mennyit pipiskedünk, didegünk-dado- gunk, mafláskodunk csak azért, mert nem vagyunk mesterei ennek a hangszernek. Hányszor beszélünk mellé, hányszor kerülgetjük a kérdések velejét csak azért, mert nem tudunk magyarul gondolkodni, beszélni és írni. Hogy rángatóztál a Lélek feszengése és mégis: mindennek csak a mezét rázó gátjuk, ahelyett, hogy a meztelen gondolatot szemléletté tennők. Nem találtuk meg a magyar nyelv bezzegjét. Krisztust magyarul kiábrázolni beszédben, írásban és életben, ez a mi legnagyobb problémánk. Ez a probléma nem oldódik meg addig, amíg nem hagyjuk abba finomkodó tojás áncun- Icat, nem bántjuk le magunkról az Ridegen szellem fancsali tolvajnyelvét és nem szegődünk Krisztus mellé magyarul tanulni. Mert Ö tanít meg minket egyszerű nagyszerűségekre, látható láthatatlanokra. elmondható elmondhatatlanokra. Őtöle tanuljuk meg azt, hogy menynyire kézzelfogható a felfoghatatlan, mennyire példázatos a titok. Ötöle tanuljuk meg a gondolkodás és a nyelv módszerét: a nekitanárodott embernek vissza kell gyerekednie, mert a bölcsek és érthlmesek elöl elrejtett csudák a kisdedeknek jelentettek ki. Kisdedek által... Magyar, magyarnak, magyarul egy módon beszélhet Krisztusról: ha a maga alábbi zállásával szemmellátható- lag nőtteii a Krisztust. Milyen jó lett volna mindezt magyar magyarul elmondani... * hogy a magyar keresgtyénség még mindig bennrekedt szociális mondanivalóval bámulja a magyar életet. Azt kell látnunk, hogy ma két felületes elmélet vívja oktalan harcát. A felületes keresztyén és a felületes szocialista. A felületes keresztyén elmélet ez: az enyém enyém, a tied pedig tied. A magántulajdon tehát szent. Ha te vagy a keresztyén, akkor a tieddel gazdagítsd az enyémet. Én is meg se gittek majd téged, de előbb megnézem ki vagy... A felületes szocialista elmélet pedig (több változatban) ez: az enyém enyém, a tied pedig közös — Holott az igazi szocialista elmélet valahogy ez lenne: az enyém a tied, a tied az enyém, mindkettő közös. Elvont keresztyén elmélet pedig nincs. Csak keresztyén parancs és keresztyén gyakorlat, magyarán élet van. Persze a keresztyének számára. Ez a keresztyén gyakorlat nem veszekszik, nem veszekedhetik az igazán szocialista gyakorlattal, mert már túlnőtt rajta. A keresztyén gyakorlat ez- (Nem az enyémmel kezdi!) a tied tied, az enyém pedig szintén a tied. Akárki vagy is. A tied a magántulajdon és az ezért szent, az enyém pedig a köz és ez meg ezért szent. Sőt: én magam sem vagyok magántulajdon, mert Krisztusban a közé és így a tied is vagyok. Gyakorlat-e ez a gyakorlat...? Fekete Sándor
